Jövőkór

Menu

Címke: Mark Fisher

Mark Fisher a félperiférián – adalékok a Kapitalista Realizmushoz

Végre-valahára megjelent Mark Fisher 2009-es könyvének magyar fordítása, a Kapitalista Realizmus. Én még nem szereztem be, így a fordítás minőségéről nem tudok (és nem is szeretnék) bármit mondani, mindenesetre nagyon örülök: Fisher írásai nagy hatással vannak mindenkire, aki valaha is olvasta őket, és már mostanra is szép hivatkozási alap lett azok között, akik angolul olvasnak vagy írnak, így a magyar kiadás csak ezt a szép hivatkozási kört bővítheti – és amint az említések, ajánlások listáját nézem, bővíti is.

Mindenesetre bennem van egy olyan félelem, ami tán mások figyelmét elkerülte: hogy a könyv – és általában Fisher munkájának – kontextualizálása nélkül ez is megmarad csak egy “polc-dísznek” hosszabb távon, még ha most fel is nyit egy csomó olyan kérdést, amire a magyar “kritikai” meg elméleti munkák nem voltak képesek. Ennek érdekében szeretnék most pár sort írni: nem egy könyvajánlót, hanem egy cikket azoknak, akik elolvasták a könyvet, és most keresnék a következő lépcsőfokot.

Mert Fisher – legalábbis nekem – nem csak azért fontos, amit a könyvben kimond, hanem azért, mert felnyitja az olvasó szemét, hogy lehet így is gondolkodni, beszélni, vizsgálódni és írni. Magyarországon a kritikai elmélet jobbára bizonyos egyetemi tanszékek kötelező olvasmányai közé van száműzve, garantálva, hogy az emberek 99%-a ne is halljon róla. Nem jobb a helyzet az elviekben “hozzáférhető” elméleti tartalmak tekintetében, amelyek a tudományos absztrakciós nyelvet úgy használják, mintha valaki le akarna adni egy évnyi geometria-tananyagot rajzolás nélkül.

Ember legyen a talpán, aki ebből megérti, a végén pedig még a beavatott olvasó is nehezen tudja eldönteni, hogy ez vajon hanyagság vagy tudatos kibaszás eredménye, hogy a filozófiai tudást megőrizzék valami szűk kör titkának. (A másik oldalon pedig a vélemény-publicisztikák világa áll, ahol magától értetődő módon használnak olyan fogalmakat, amiket illik “fontosnak” tartani, de pontosan definiálni már kevesen tudnának – a nagy sláger ebben a jogállam szokott lenni pl.

Fishernek nagyjából ebből lehetett elege, amikor elindította a k-punk blogot 2005-ben. A Kapitalista Realizmus ennek a blognak a csúcsterméke lett, a nagy részét korábban kiszórta már ingyenesen elérhető bejegyzések formájában, csak kicsit megdolgozta, mire végleges kiadási formába került. Csömöre volt már attól, hogy az akadémiai diskurzusban holt nyelvet kell használni, hogy csak biztonságos terepen szabad mozogni, ezért a töprengéseit odarakta a világ szeme elé, a figyelmét pedig nem ezoterikus szövegek tanulmányozására, hanem a (brit-londoni) mindennapokban tapasztalható jelenségekre fordította. Tette ezt úgy, hogy közben felvonultatta a kritikai elmélet egész eszköztárát, de nem úgy és nem azért, hogy demonstrálja az olvasóval szembeni szellemi fölényét, hanem mintha csak izgatottan mutogatta volna a könyvtára kincseit: ha már betértél, adott valamit, hogy legyen miről beszélgetnetek, ha visszatérnél.

Nem is tehetett mást: soraiból kirí a frusztráció az egyetemi tanítással kapcsolatban, márpedig a tanár lelkéhez hozzá tartozik, hogy a tudását átadja. Ha pedig erre az egyetem ilyen vagy olyan okok miatt nem alkalmas, akkor megtalálja a saját útját – ezért blogolt és ezért írt úgy ahogy írt, mert ez volt az a módszer, amivel a kritikát az olvasó keze távolságába tudta vinni, kívül az intézmények rendjén és falain. Amikor pedig ezzel túlcsordult, akkor fogta magát, és alapított egy könyvkiadót – a zer0 Booksot, ami kiadta a Kapitalista Realizmust – mondván, hogy jöjjenek mások is, és a könyv kalózpéldányait sem üldözte (évek óta elérhető ingyenesen, angolul).

Ha vannak is fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy a Kapitalista Realizmus megállapításai mennyire helytállóak tíz+ év távlatából, azok eltörpülnek amellett, hogy a létrejöttének körülményei Magyarországon még a jövő zenéjét képezik. Nem tudnék olyan (magyar) akadémikust mondani, aki közérthetően hajlandó blogolni, aki pl. olyan, a “köz-” által ismert és felismert jelenségekkel foglalkozna, mint a bürokrácia, a zene vagy a lelki állapotunk, olyan módon, hogy az érdekes is legyen: helyettük beszélő fejek sorakoznak csak. Olyan sincs sok, aki önmaga jogán lenne ismert és olvasott, vagy olyan, aki bátorkodna gründölni egy saját kiadót a haverjaival, mert hinne annyira a nézőpontjában, hogy ahhoz saját kockázatot vállaljon.

Nekem az a tippem, hogy ilyen egyhamar nem is lesz – ismerve az összmagyar posványt – de ettől még a fisheri módszer szolgál pár tanulsággal.

1. Az “erre nincs igény” egy értelmiségi siratóének

Öt-tíz év alatt olyan gyorsan változik a körülöttünk lévő világ, hogy a legtöbben csak “ez van” vállrándításokra vagyunk képesek, miközben tűrjük. Ettől függetlenül marhára szeretnénk rá értelmes magyarázatokat, amiket nem kapunk meg, mert az életünk konkrét jelenségeihez egyáltalán nem szól az úgynevezett “értelmiségi diskurzus”. Egyrészt nyilván azért, mert nem élik a mi világunkat, másrészt azért, mert nem érzik úgy, hogy ki kellene fejteni ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban mélyebb dolgokat, hiszen “megírták már azt 1972-ben”, így a mi hibánk, ha nem vagyunk tisztában ezzel a szakirodalommal.

Ehhez képest Fisher példája azt mutatja, hogy ha az ember a tapasztalt jelenségek mögé vonultatja fel a kritikát, akkor a kritikára is lesz olvasó és igény – még akkor is, ha az első pár tudálékos kommentelő beírja, hogy “én ezt már tudom mióta”. Nem ő az olvasó. Le lehet vezetni a fantázia befulladását Hegelből is, de sokkal egyszerűbb rámutatni, hogy ha egy olyan kortárs popzenakart, mint az Arctic Monkeys (vagy egy tetszőleges magyar altert!) megmutatnánk annak a kornak, amelyet majmol, hogy ez itt a jövő, akkor kiröhögnének: ugyanígy a bürokrácia túlhatalma és a neoliberális munkaszervezés által okozott mentális zavarok hozhatók Foucaultból, de mégis egyszerűbb őket a mindennapi élet tapasztalataiból megmutatni, mert azokat érti az olvasó is.

2. Se felület, se diskurzus

Nagyjából harminc perc fellőni egy blogot az éterbe, és kb. két óra megtanulni azt, hogyan jön rá olvasó – de ebbe már beleértem az olyan fifikás dolgokat is, minthogy e-mailt küldünk, ha friss bejegyzés van, és azt is, hogy több bloggerrel szövetkezünk, hogy kereszt-linkeljük egymást.

Magyarország nagy vétke, hogy nálunk sosem volt “igazi” blogger korszak (nem, a tumblr nem számít), ahol ezeket a dolgokat meg kellett volna tanulni. A magyar blogszféra mindig is az index hátsó kertjében létezett, csak a Facebook elterjedésével jöttek fel olyan megmondó-alakok, akik kvázi önerőből lettek valakik: de a Facebook más műfaj, mint a blogolás. Ennek a korszaknak a “nagy írásai” (ha vannak) nem visszakereshetőek vagy megtalálhatóak, így pedig nehéz rájuk bármi tudást építeni – még ha ki is tudnak rakni pár “beszt of beszólás” könyvet.

3. A tudás lényege nem a vizsga, hanem az átadás

Jacques Ranciére leghíresebb könyve a “Tudatlan tanító”, ami szerintem az autodidaktizmus egyik alapműve (természetesen soha sem jelent meg magyarul). Ennek a műnek a központjában áll Jacotot-mester példája, aki franciaként kell tanítson flamand gyerekeket úgy, hogy ő maga nem beszél flamandul: vesz hát egy könyvet, aminek az egyik oldalán franciául, a másikon pedig flamandul áll ugyanaz a szöveg, a gyerekek pedig a tanév végén folyékonyan köpik franciául a tudást, noha a mesternek csak bátorítania kell őket.

Lefordítva ezt a példát a pedagógia / kritika nyelvére, el tudjuk képzelni a két példát:

a) a magyar kritikai példa

…amelyben feladunk bonyolultabbnál bonyolultabb könyveket, melyeket számon is kérünk, ameddig a vizsgáztatott alany maga is képes ugyanezen tananyagot számonkérni (és ezt a procedúrát olvasókörökkel bővítjük, ami nyilvánvalóan szűkre szabja azok számát, akik ebben a gyakorlatban részt tudnak venni, ha mondjuk munkájuk vagy családjuk van mellette, vagy nem értik ezt a speciális nyelvet)…

b) a Fisher-funkció

…amikor a kritika a könyv egyik lapja, a popkultúra- vagy más kortárs jelenségek pedig a másik, tehát a saját gondolatmenetünk hangossá tételével odaadjuk a kritika eszközeit a diákoknak, akik ezt majd az általuk látottakra is alkalmazni tudják (így ameddig tartják magukat a módszerhez, a procedúra addig bővíthető, ameddig ki nem fogyunk kortárs jelenségekből – vizsgáztatás nem szükséges), a formátum pedig nem kötött, mert lehet az cikk, videó, podcast, röplap, performansz, Facebook-csoport…

A két opció között igazából egy különbség húzódik meg: hogy mennyire bízunk az olvasóban. Már nem abban a tekintetben, hogy magától mire képes, hanem abban, hogy mennyire lesz szüksége ránk a továbbiakban. Én pl. hajlok a B-re, de nekem nincsen olyan karrierem, ami az A opcióból következő hierarchián múlna – de mindemellett azt is gondolom, hogy a kritikai képességnek olyannak kellene lennie, mint mondjuk az úszásnak vagy az áram működésének ismeretének, az az hogy közjó ha minél többen tudják, és nem az olimpiai úszók vagy a villanyszerelők előnye kellene hogy legyen.

Végezetül

Pár évvel ezelőtt egy általam amúgy nagyra tartott ifjú-kritikai fószerrel beszélgettem arról, hogy lassan kijön a Kapitalista Realizmus magyarul. Ő ekkor azt mondta, hogy szerinte mindegy, hiszen aki tudta, az már rég elolvasta, tehát a magyar fordítás és kiadás voltaképpen felesleges. Én ekkor erre köpni-nyelni nem tudtam, noha én is elolvastam jó sokszor a könyvet angolul, de tudtam azt is, hogy angol nyelvű PDF-eket küldözgetni embereknek nem egészen ugyanaz, mintha emberek egy könyvet kézről-kézre adogatnának.

Fisher sikeres értelmezése nem az lesz, ha pár ember a szemét forgatja majd, hogy ő ezt már mióta ismeri, hanem az, ha az általa lerajzolt jelenségeket és a bevezetett fogalmait képesek leszünk a saját, szűkebb valóságunkra alkalmazni, olyan közérthető módon, ahogyan ő tette. Nem lehet megelégedni azzal, hogy késznek vesszük a leírását a “reflexív impotenciáról”, ha ugyanezt a hozzáállást nem ismerjük fel a magyar közönyben: de a depresszió privatizálásának leírása sem hagyhat nyugodni minket egy olyan országban, ami az egyéni szociális problémák és az áldozathibáztatás-stigmatizálás tengelyén rugózik ebben a tekintetben.

Ha ez nem történik meg, akkor a Kapitalista Realizmus nem lesz több, mint dísz a polcon, amivel vagánykodhatunk, hogy egyszer flörtöltünk ám gondolatokkal, de feladtuk, mert nem nekünk való.

Dehogynem. 

Gondolkodni, olvasni, kritizálni – abban az értelemben, ahogy az elméletet mozgatjuk – ugyanis öröm, tán az egyetlen megmaradt örömök egyike ebben a világban, ahol a jövőt kivonták a forgalomból. Mert a kritika az az alap, ahonnét valami újat tudunk lökni – minden más csak mímelés vagy ismétlés, vagy rosszabb, megfelelési kényszer valami elképzeltnek.

Ne félj hát, semmi esetre sem. A tudás fájáról az almát néha le kell rázni, de könnyebb, ha többen vagyunk.