Jövőkór

Menu

Kategória: Uncategorized

A politikai autizmus természetrajza

A Jövőkóron direktben nem szoktam (párt)politikával foglalkozni, de az elmúlt egy hónap eseményei a korlátozások folytatásával, az erre adott tiltakozási válaszokkal és mellette a FreeSZFE költözése miatt kialakuló blamával egy fontos téma intő példatáraként jelennek meg.

A politikai autizmus kifejezést nem én találtam ki nagyot mondásból, hanem Csigó Péter 2015-ös Replikában megjelent esszéjéből kölcsönöztem, ez az írás nagyrészt erre, illetve a témával foglalkozó könyvére támaszkodik.

Tehát ha az a kérdésünk, hogy miért ennyire, és miért ennyire kiszámíthatóan hülyék a politikai szereplők, akkor a válasz az, hogy egy népszerűséghajhász-ágyúgolyófutamot nézünk, amiben minden próbálkozás folyamatosan visszafelé sül el.

Pontosan idézve:

[…] a népszerűségi verseny alapelve nem a „közeledés” a néphez, hanem a kölcsönös imitáció, a szereplők önreferenciálissá váló, magába zárkózó spekulatív versenye: irreszponzív politikai autizmus.
A mediatizált politikát uraló népszerűségi verseny egy endogén adaptációs folyamat, amely nem képes kitörni saját bűvös köreiből, és szisztematikusan félreértelmezi a népszerű média-rendszer közönségében zajló közvélemény-formálódási folyamatokat. A mediatizált politikai küzdelem aláássa a demokratikus politika reszponzivitását, hisz arra ösztönzi a szereplőket, hogy más szereplők állítólagosan népszerűnek bizonyult stratégiáit kövessék, ahelyett, hogy az aktuális kontextust és választóközönséget mélyebben megértenék. A „máshol népszerűnek bizonyult” politikák spekulatív imitálása nem közel hozza, hanem elválasztja a politikai szereplőket a választóközönségtől…”

Ez a népszerűségi verseny már közhelyszámba megy, így önmagában kár lenne vele foglalkozni. A kutya ott van elásva, hogy mit gondolnak a politikusok népszerűnek mondjuk egy olyan helyzetben, amikor nincs lemásolható külföldi modell? Közvéleménykutatásokkal mérik vagy a sajtóból – online térből tájékozódnak maguk is. De ennek a versenynek a természete nem egyszerűen abban áll, hogy megtippeljük, melyik lesz a népszerű ötlet – hanem az, hogy melyik a legnépszerűbb álláspont.

Ezt a különbséget így árnyalja Csigó:

“…hasonlíthatnánk a mediatizált politikai versenyt Keynes híres szépségversenyéhez is – ekkor azonban teljesen eltérő következtetésekre jutnánk. A modellben Keynes a tőzsdei folyamatot a ’30-as évek újságaiban zajló fényképes szépségversenyekhez hasonlítja. Ezekben az olvasók szavazhattak a legszebb versenyzőre, és a győztest eltalálók között értékes ajándékokat sorsoltak ki. Keynes azt a kérdést tette fel, hogy mi történik, ha a szavazók – mint a tőzsdén – nem pusztán lelkesedésből szavaznak, hanem az ajándékra utaznak. Kire szavazzon, aki nyerni akar? Nyilván nem elég arra szavazni, akit maga a szavazó a legszebbnek gondol, hisz a közízlés mást hozhat ki győztesnek. A közösség többségi (medián) véleményét kell tehát megbecsülni, de még az sem elég, ha a közízlés szerint legszebb jelöltre szavazunk. Ekkor ugyanis azt feltételeznénk, hogy rajtunk kívül mindenki naiv szavazó és őszinte lelkesedésből szavaz. Ha azonban feltesszük, hogy mindenki más ugyanúgy a nyeremény megszerzésére spekulál, mint mi, akkor nem arra kell szavaznunk, akiről várhatóan a legtöbben gondolják azt, hogy a legszebb, hanem arra, akiről a legtöbben gondolják, hogy a legtöbben rá fognak szavazni. Keynes szerint e „harmadfokú” reflexivitás tovább bonyolítható negyed- és ötödszinten is – és a folyamat teljesen elszakad az eredeti kérdéstől, hogy ki a legszebb jelölt. A mediatizált politika értelmezésem szerint ugyanilyen mechanizmusokat követve szakadt el attól a népszerűmédia-közönségtől”, amelynek az ízlését kiszolgálni igyekszik.”

Ennek a jelenségnek sok példáját láttuk az elmúlt hetek sűrűjében. Először a Momentum dobta be, hogy pénzt kell adni azoknak, akik beoltatják magukat, majd Ujhelyi István jelentette be, hogy a háziorvosoknak kell pénzt adni a beoltott emberek után, a DK közben petíciót gyűjtött a kínai oltások ellen.

Igen ám, de közben kiderült, hogy a vendéglátósoknak beígért bértámogatás csúszik, és a szektor kb. romokban hever – egy nagykanizsai resti elkeseredésében bejelentette, hogy akkor ő kinyitna. Ez még relatív visszhang nélkül maradt – csupán a Mi Hazánk és az Ecsenyi Áron féle mikropárt repült rá (Európában csak a libertáriánus és szélsőjobbos pártok mertek eddig beleállni nyíltan a lezárás-ellenességbe, élükön Nigel Farage-al). Az igazi dili azonban akkor kezdődött, amikor a budapesti hipsterek Bazilikájára, a Központra került lakat.

Ekkor aztán beindult a dilivonat, mert előbb Dúró Dóráék fejezték ki a szolidaritásukat a zsidónegyed közepén található kocsmával, de megéledt a Momentum is a “nyissuk újra Magyarországot – de ésszel” szlogennel. Közben a tönkön lévő vendéglátósok vezetésére bejelentkezett Tibi atya is – valós érdekdévelmi szervezetünk nem lévén, az Indexen üzengetett. Közben lement a katasztrofális “vendéglátós” tüntetés jobbára vendéglátósok és újranyitás nélkül, mivel a kormány drákói szigort vezetett be az utolsó pillanatban a szabálysértőkkel szemben.

(Ez utóbbi különösen azért tragikus, mert azért az elmúlt tíz év után sokan joggal hihették azt, hogy ha elegen felháborodnak, akkor elég lesz egy Facebook-eseményt megrendezni, a tömeg pedig az utcára megy: így lett 20k+ résztvevőből egy alig pár száz fős tüntetés, mert valódi mobilizáló erő ezek mellett a rendezvények mellett nem állt, a sajtó pedig nem állt be mögé, csak utóbb kezdte óvatosan boncolgatni a témát, hogy itt bizony milliók mennek tönkre. Erről a jelenségről korábban itt írtam.)

Bejelentették a korlátozások meghosszabítását, amire válaszul a főváros előállt egy olyan nyitási tervvel, ami a vendéglátósokat támogatja (miközben pl. a közterületi alkoholfogyasztást elviekben ugyanúgy büntetik, tehát az újranyitás azokat érinti, akik megengedhetik maguknak a kocsmázást), és végre az MSZP is előállt a “sörvirsli-oltás” ötlettel, hogy tízezer forintos utalvány járjon azoknak, akik megkapták az oltást, de ezt a bajbajutott vendéglátó-szektorban költhessék el.

Terasznyitások akcióban: a park egyik végében 50 000 Ft-os felárral lehet sörözni (Jókai Tér, Budapest)

Ezalatt persze a kormány belengette, hogy nemzeti konzultációt indítanak a nyitásról – és gyorsan közze is tettek egy közvéleménykutatást, miszerint a magyarok többsége nem nyitna (noha a kérdés az volt, hogy elég szigorúak-e az intézkedések, ami bár hasonló, de nem ugyanaz!), kvázi hűteni a kedélyeket.

Látható, hogy ezekben a lépésekben a vélt népszerű álláspont megragadása a fő hajtóerő, mert pl. annak a megvitatása teljesen elmaradt, hogy a korlátozásoknak van-e értelmük egyáltalán.

Most már elég régóta tartanak a különböző lockdownok világszerte, kell lennie elég rendelkezésre álló adatnak, ami ki tudja mutatni, hogy valóban akadályozták-e a fertőzéseket és a halálozásokat vagy sem, hogy mennyi elkerülhető halált okoztak a gazdasági káron túl ezek az intézkedések. Ez pedig ebben a helyzetben, ahol az intézkedések folytatását kvázi a népakarat függvényévé teszi a kormány egy elég fontos vita lenne, lévén információ hiányában hogyan is hozhatnának felelős döntést az állampolgárok?

Próbáltak róla persze tartani egy parlamenti vitanapot, de azt bojkottálta a Fidesz – ez viszont nem akadályozta volna meg önmagában a sajtó munkatársait abban, hogy ezeket a kérdéseket feltegyék.

De nem tették, mert ők is ugyanúgy részei a népszerűségi csapdának: ha gyakorlatilag minden portálon csak azt olvassuk, amit már egy másik portál megírt, vagy ami már “külföldön népszerű volt”, akkor minek vállalna bárki egy olyan kockázatot, ami talán szembemegy a vélt közvéleménnyel?

Erre az egyre jó a Nézőpont Intézet kutatása, mert hosszútávon megmutatja, hogy a korlátozások szigorúságáról miként változik a közvélemény. Adná magát a stagnáló számot nézni (akik szerint minden úgy jó, ahogy van), de beszédesebb annak a változása, akik szerint túl- vagy akik szerint nem eléggé szigorúak az intézkedések. Látható, hogy minél tovább folytatódik a lockdown, úgy lesznek egyre többen azok, akik ellenzik azokat – mégis, mintha a közvéleményt elviekben tolmácsoló sajtó és a kommentariátus mintha még mindig abban lenne, hogy az intézkedések nem eléggé szigorúak. Erről a problémáról, hogy a sajtó pl. az oltással kapcsolatos véleményeket hogyan lapította egyetlen “oltástagadó” állásponttá Kardos Gábor írt az Indexre, és hamarosan meg is jelent a hír, hogy az általa alapított Balatoni Kör (jelenlegi elnökének magánvállalkozása) micsoda mesés állami támogatásokat kap – ezzel kvázi diszkreditálva őt (és a véleményét).

Az talán a fentiekből belátható, hogy a rendszeres közvéleménykutatásokat kifizetni nem tudó pártok mennyire a sajtóban pörgő témáknak a rabjai – amire a legdurvább példa pár éve volt, amikor Kálmán Olga a Partizán műsorában bemondta, hogy kvázi az ellenzéki pártok agendáját az Egyenes Beszéd diktálta. De a kérdés az az, hogy a sajtó miből veszi azt, hogy mi a népszerű – túl azon, hogy a többi sajtóorgánum mivel foglalkozik?

Nos, erre kaptunk egy közvetett, hajmeresztő választ a Telex interjújából Stumpf Istvánnal. Szó szerint idézem, mert annyira kemény:

A nyilvánosságban is gyakran megjelennek olyan értelmezések, hogy Orbán nem tud internetezni, nem látja igazán, hogy mi történik a világban, csak azt, amit környezete jelentések és kivonatok formájában elé rak. Mi a benyomása erről?

Orbán szerintem genetikailag olyan, hogy nem fog már rászokni a közösségi médiára, és nem fog a Facebookon szörfölni, vagy nem fogja olyan mértékben használni az internetet és a Google-t, mint ahogyan én, hiszen másként szocializálódott.

Ő egyébként valószínűleg azt gondolja, hogy nem akarja magát kiszolgáltatni annak a tematizációs erőnek, ami a közösségi médiából árad, hanem a saját útját akarja járni.

Ehhez tesz fel kérdéseket, ehhez kér tanácsot, ehhez próbálja megtalálni azokat az elemeket és kockákat, amik egy sikeres politikus működéséhez kellenek.

Akkor nem merülhet fel Orbánnál, hogy nem tudja, milyen a közhangulat?

Tölgyessy Péter mondta talán valamelyik előadásában, hogy Orbán Viktor érzett rá leginkább a magyar néplélekre. Ez részben összefügg a szocializációjával, részben meg azzal, hogy mindig igyekszik olyan közegben is lenni, ami nem feltétlenül csak a hatalmi környezetét jelenti. Nem gondolom, hogy álruhában járja az országot, de sok olyan emberrel találkozik, akik elmondják neki a hétköznapi tapasztalataikat.

Ebben nem Stumpf válasza a hajmeresztő, mert egy felelős döntési pozícióban lévő embernek pontosan ennyire távolról kell néznie az online teret – hanem a kérdés mögött megbúvó felvetés, hogy ami az online térben látszik, az egy pontos leképződése lenne a közhangulatnak!

Hogy érthetővé tegyem a problémát: a közvéleménykutatásokkal ugyan jól lehet szelektálni abban, hogy a társadalom különböző rétegeire reprezentatív legyen egy kutatás, de ott fennáll a veszélye, hogy a kérdésekre adott válaszok nem az egyén véleményét tükrözik, hanem a kutatás által támasztott elvárásoknak való megfelelésre reagálnak.

Az online térnél azt látjuk, hogy az emberek mire és milyen témában reagálnak – de csak azokat, akik arra a témára reagálnak, de ezt már aszerint sem tudjuk szűrni, hogy kiket reprezentálnak ezek az emberek, és azt sem tudjuk kontrollálni, hogy nem csak a spontán kommunikációs helyzetnek akarnak-e megfelelni.

Magyarországot illetően a legközelebbi becsléseink a kommentariátusról a Mérték kutatásai a médiafogyasztási szokásokról, amelyekből az látszik, hogy a rendszeresen interneten véleményt nyilvánító, politikát fogyasztó réteg az gazdagabb és sokkal iskolázottabb az átlagpolgárnál. Ezt a korszerű mitológiában úgy értelmezik, hogy aki okos, az internetezik – de sokkal egyszerűbb úgy fogalmazni, hogy a felső-középosztályokon kívül mindenki ki van zárva az online diskurzusból, így az online térre hagyatkozni kvázi annyi, mintha az elit véleményét tekintenénk országosnak.

Márpedig a korlátozások nyilván azokat zavarják a legkevésbé, akik az otthon kényelméből is tudják a jól fizetett munkájukat végezni: viszont náluk is kialakult az a pánikhangulat, amit koronafóbiának neveznek, és ami alapján a szigorúbb lezárások mellett állnak, függetlenül attól hogy azok működnek-e vagy hogy a vírus rájuk nézve mennyire veszélyes ( amerikai kutatások szerint tízszeresen-százszorosan túlbecsülik).

Azt a kérdést már fel sem teszem, hogy vajon a nép honnan szedi a véleményét, és a sajátját mi alapján igazítja ahhoz, hogy mit vél elfogadhatónak vagy népszerűnek egy adott helyzetben vagy kérdésben.

Mindenesetre most úgy tűnik, hogy a különböző szereplők egyfajta fogolydilemmában vannak, és az életünket befolyásoló döntéseket nem-reprezentatív vélemények önkénye vezérli, amit az ágyugolyó-futam csak debil performanszokban tolmácsol.

Hogy erre mi lehet a megoldás, arra egy későbbi posztban kitérek. Addig vigyázzatok magatokra, és olvassátok el Csigó esszéjét.

(Az elején pedig említettem az SZFE-t. A fentiek alapján el tudod hinni, hogy egy kerületi polgármester a népszerűség érdekében felajánl egy épületet egy intézménynek, anélkül, hogy tudná, hogy azt az épületet már egy másik intézménynek odaígérték?)

A vágygép

René Girard francia katolikus történész és filozófus (1923-2015) neve és elméletei nem annyira ismertek itthon, pedig azok számára akik megoldókulcsot keresnének a jelen világ furcsaságait illetően megkerülhetetlennek kéne lennie. Nem csak azért, mert az emberi vágyról és a rivalizálásról alkotott elmélete forradalmi, hanem azért is, mert a Stanford Egyetemen tanított, ahonnan a szilícium völgyi óriásvállalatok vezetői kerültek ki. Ez pedig azt jelenti, hogy a girardi elméletek nem pusztán filozófiai érdekességek az emberi természetről, hanem egyben útmutatóul is szolgáltak azok számára, akik az életünket meghatározó rendszereket kiépítették.

Most nem akarnék egy kimerítő értekezést írni Girard munkásságáról, mert számomra a szemlélete inkább a visszatérő téma, így ez a cikkel a következőkre vállalkozom:

  • Szeretném röviden ismertetni a főbb gondolatait,
  • Megmutatni, hogy ezek miként érvényesülnek a mostani technológiai- és médiatérben,
  • Végezetül pedig a vágyakozást és a mimézist pár jellegzetesen magyar vergődés megmagyarázására felhasználni.

Kölcsönzött vágyak

A girardi gondolat középpontjában az emberi vágy kialakulásának módja áll, és az ebből fakadó konfliktusok. E nézet szerint vágyaink nem belülről  vagy a dolgok értékéből fakadnak, hanem abból, hogy mások mire vágynak. Mimetikus vágyakozásnak nevezi azt a folyamatot, amiben az emberek mások vágyait utánozzák: állítása szerint mindenkinek vannak modelljei, akikre hasonlítani akar, és a vágyak ennek a hasonulásnak úgymond melléktermékei. Ebben a természetes folyamatban a problémák akkor keletkeznek, ha két ember ugyanarra a dologra vágyik, de nem kaphatják meg mindketten: ekkor rivalizálás indul meg közöttük a vágy tárgyáért (legyen az fizikai dolog, egy partner vagy egy pozíció), ami könyörtelenül elfajulhat. Sőt, nem csak a vágyakozás, hanem a rivalizálás is ugyanezt a mimetikus mechanizmust követi, így akár az egész közösséget veszélybe sodorhat egy így elszabaduló konfliktus, még úgy is, hogy közben annak eredeti tárgya feledésbe merül.

Az ilyen konfliktusnak a feloldása Girard szerint az, ha a szembenálló felek találnak egy feláldozható bűnbakot, akiről bár tudják, hogy ártatlan, mégis elhiszik, hogy bűnös – és itt lépnek be a képbe a vallások, amelyek az áldozás és a vágyak szigorú szabályozása mentén próbálják kordában tartani a bármikor elszabadulható mimetikus rivalizálást. (A kereszténység pedig annyiban új, hogy Krisztus kereszthalála leleplezi, hogy a bűnbak mindig ártatlan.)

Ehhez a gondolatmenethez még hozzátartozik egy fontos dolog – miszerint a modelljeinknek nem kell létező, hús-vér embereknek lenniük, lehetnek távoliak és érinthetetlenek, vagy emberfelettiek: ez esetben pedig eleve ki van zárva, hogy rivalizáló helyzetbe kerüljünk. Pontosabban: ha a vágyunkat olyantól kapjuk, akivel az adott vágy beteljesítése nem hoz minket rivalizáló helyzetbe, azt nevezi külső közvetítésnek, míg ahol a vágy tárgya magában hordozza az ölre menő versengést, ott belső közvetítés történik.

Elegáns elmélet, egyenesen a drámák és a szépirodalom világából kiemelve, amit igaznak érezhetünk számtalan emberi szituáció leírására a szerelmi háromszögek kialakulásától a munkahelyi rivalizálásig vagy a családi perpatvarokig.

De hogy jön ez az internethez?

Ha a kortárs internetes médiakörnyezetet megvizsgáljuk és összevetjük a korábbi verziókkal, akkor szembetűnő, hogy mennyivel több mimetikus elemet vagy mimetikus információt tartalmaznak. A mostani applikációkat nem azután kezdjük el használni, hogy átrágtuk magunkat egy nehézkes kézikönyvön, hanem be vagyunk dobva a sűrüjébe, és a működésmódjukat úgy sajátítjuk el, hogy megfigyeljük, máshogy hogyan használják ezeket a funkciókat: miket posztolnak, miket lájkolnak, kiket követnek. Ezt a folyamatot segíti elő a visszajelzések állandó rendszere, amelyek úgy vannak beállítva, hogy ne csak mi lássuk őket, hanem mások is láthassák, hogy mi milyen visszajelzéseket kapunk. Legyen az komment, lájk vagy bármilyen más reakció, az nem egy intim viszony, hanem egy nem definiált – de érezhető – “mindenki/bárki” által érzékelt és látott interakció.

Ez a fajta interaktív kavalkád nem csak egy tanuló algoritmusra van rákötve, ami a háttérben figyeli, hogy minket mi érdekel, és ez alapján ajánl nekünk új dolgokat mondjuk reklámok formájában: ez a rendszer egyben minket is betanít arra, hogy mit posztoljunk, kiket kövessünk és miket kedveljünk. A megnyerő trükkje az, hogy bár ezt a betanítást valójában egy arctalan algoritmus végzi, mégis ismerőseink – barátaink – kollégáink – modelljeink arca mögé bújva teszi, azáltal, hogy az általunk kitett tartalmakat eléjük rakja kiértékelésre. Amire nem reagál senki, az elsüllyed: ami vitát vált ki, az felemelkedik. A social media mindennapi működése és a re-CAPTCHA rendszerek, amelyekkel azt döntik el, hogy emberek vagyunk-e vagy robotok, voltaképp semmiben sem különbözik, talán csak a következményeiben.

Elvégre ha csak egy robot közölné velünk, hogy az ízlésünk szar, azt talán nem vennénk magunkra: ha ugyanezt a jelzést úgy kapjuk meg, hogy a legközelebbi barátaink sem reagálnak, vagy ismerőseink szólnak be, úgy már másképpen hat. Ha csak egy robot jelezné, hogy mennyien rajonganak értünk, azt talán nem vennénk komolyan, de ha ezt a rajongást nevekhez és arcokhoz tudjuk társítani, úgy valóságosabb – és máris ott találjuk magunkat Girard rendszerében, a mimetikus vágyakozás- és rivalizáció hálózatában. 

A nevek- és arcok visszajelzéseit már aszerint fogjuk kiértékelni, hogy ezek az emberek hasonlítanak-e hozzánk, illetve akarunk-e mi hasonlítani rájuk? Ugyanarra vágyunk-e, vagy pedig már konfliktusban állunk egymással?

Mi több: a mostani internet ugyanúgy csak annyit tesz, mint a korábbi, hogy szöveget, képeket vagy hangokat közvetít gyorsan. Ami a leginkább megváltozott az az, hogy most már rendelkezésünkre áll információ arról, hogy az adott képet, hangot vagy szöveget hányan és kik kedvelik vagy követik vagy olvassák. 

Erre persze könnyű rávágni, hogy régen is az alapján kedveltünk meg vagy vágytunk dolgokra, hogy a barátaink, ismerőseink vagy azok, akikre felnézünk miket ajánlottak – de ebben a folyamatban a modell és az ajánlásai tisztán, számszerűsítés nélkül voltak jelen. Útközben tudtuk meg, hogy kik azok, akik még ebben utaztak, és eldönthettük, hogy továbbra is ide akarunk tartozni vagy sem. Az új modell viszont ezt az ajánlási rendszert helyettesíti be a számszerűsítéssel és az arcok hozzárándelésével, aminek olyan kiváló termékei vannak, mint a clickbait, amit sokan osztanak meg, de senki el sem olvas, vagy a zenekarok, akik milliós lejátszást produkálnak de egy klubtermet nem tudnak megtölteni, vagy a bestseller-könyvek, amiket ember ki nem nyitott, csak a polcon kell lenniük.

Ebben a jelenségben persze az a vicces, hogy nem úgy álltak elő, hogy programozók szorgosan lekörmölték Girard elméleteit, majd lefejlesztették őket. Ezek a rendszerek absztrakt szinten rendkívül “buták”, abban az értelemben, hogy pár mérőszám felé hajtják őket, mint pl. “mennyi időt töltenek az appunkkal emberek”. Ennek a leghíresebb kifejezése a Netflix CEO-jának a mondása, miszerint a legnagyobb konkurensük az alvás.

Az összekötés szerintem az, hogy Girard elég jól eltalálta az emberi természetet nagyvonalakban – a nagy techcégek pedig beleszerencsétlenkedték magukat ennek a nagy folyamatnak a kisebb részeibe. Elvégre persze, a kereszténység lényege elvileg a megbocsájtás, de az egyházé mégis az, hogy nézzük, kik járnak templomba és számon tartjuk azt, hogy ki mennyire tartja a szabályokat.

Mindenesetre a Facebook első rendes befektetője az a milliárdos Peter Thiel volt, aki külön szervezetet is alapított Girard gondolatainak alkalmazására. Ő maga is az alapján döntött a befektetés mellett, miután a “like” gomb mimetikus potenciálját felismerte – de nem sovány elméletekkel akarom untatni az olvasót.

De ha a techóriások véletlenül belesétáltak a girardi igazságba, akkor könnyen lehet, hogy annak az árnyoldalait is elszabadították.

Mert a reklámipar az elmúlt évszázadban elég sokat fejlődött, ami alatt maga mögött hagyta azt az egyszerű képletet, hogy szimplán egy termékről megpróbálja bebizonyítani, hogy jobb, olcsóbb vagy megbízhatóbb, mint a konkurensek, odáig, hogy jóformán egy mai reklám a terméket szinte nem is tartalmazza – csupán csak a fogyasztó elé vetít egy modellt, filmben, reklámban vagy influencer formájában, akinek a teljessége a termék megszerzésén keresztül átélhető. Ezt sem kell számokkal bebizonyítani, elég rámutatni arra, hogy az elvileg végtelen piaci kínálat palettája mennyire kiszámítható módon termel “egyéniségeket”, amiben emberek ruházatából megtippelhető a kedvenc zenekaruk vagy a filmjük, vagy hogy akárhová is megyünk láthatólag ugyanazokat az embereket találjuk más kombinációkban, de nem egy túl nagy skálán mozogva. 

Azt persze mindenki nevetségesnek találná, ha azt mondanánk, hogy egy film, egy album vagy egy reklám határozta meg a személyiségét, de amellett a tény mellett nem tudunk elmenni, hogy a filmek, albumok, reklámok és könyvek bizonyos mértékű keresztmetszete nagyon is jól körülír fogyasztói csoportokat, már-már sztereotípiák szintjén: ebben az értelemben a social media csak rendet vágott a mimetikus vágyak kavalkádjában, mérhető és részvételi formába öntve azokat.

Hogy mondjuk a közéleti- vagy politikai kérdéseink ez után végtelenül polarizálódnak és redukálódnak arra, hogy egyes csoportokat látszólag csak az tart össze, hogy a másik csoportot vagy a vezetőjét gyűlölik – hát ez nem bug, hanem feature (“nem hiba, tervezett funkció”). Annyiban igazuk van a piaci fundemantelistáknak, hogy emberi igényeket elégítenek ki – csak azt nem teszik hozzá, hogy milyen igényeket, és hogy ennek a kielégülésnek mi az ára. Arról már nem is beszélve, hogy ha szigorúan vesszük Girardot akkor lehetetlen arról beszélni, hogy a piac meglévő vágyakat elégít ki, és sokkal helyesebb arról szót ejteni, hogy a kapitalizmus miként állít elő potenciális vágyakat, amiket aztán egy gyorsan felállított piaccal kielégíthet. Ez elsőre talán egy konzervatív álláspontnak tűnik, mert arról az oldalról szokott így elhangzani, de abban az értelemben humanista, hogy talán nem szeretnénk minden emberi viszonyt piacosítani.

Girard itt és most

Mint talán a fentiekből látható egyáltalán nem az a szándékom, hogy “mindenre ráhúzhatónak” használjam Girard elméletét, még ha ő maga kicsit annak is szánta azt. Mindenesetre van egy olyan “aha” hatása, amit jó észben tartani, és amelyet a jelen médiahelyzet mindenképpen felfokoz.

Nekem ezek az “aha” hatások egyéb megfigyelésekben jelentek meg, amiket ideszórnék zárásképp, a többit meg gondoljátok tovább ti.

Az első a szubkulturális forradalmak kérdése: 1968 után egy sornyi olyan “ifjúsági lázadás” ment végbe, amelyek végső soron valami kb. fogyasztási preferenciák mentén rögzültek.

1968 volt az első olyan lázadás, amit mindenhol átélhettek, ahol a televízió a lázadás pillanatát átadta, mint utánozható formát – még akkor is, ha ezek a lázadások más-más országokban nagyon különbözőek is voltak, de a lázadás látványa és érzése kép- és hangsebességgel terjedt.

A ‘68 után következő “szubkulturális lázadások” az eredeti változó irányokat már elhagyták, de annál inkább tökélesítették a formai elemeket. Mind egy globális hullám részei és részesei voltak, amint volt elég ember a környéken, akik ugyanazt látták- és hallották, és ez alapján hasonlóan cseledtek.

Bár a lázadás iránti vágy ugyanaz maradt, valami megváltozott aközött, ami a ‘68-as kérdés volt, miszerint lehetnek-e az ‘56-os munkástanácsok globálisak, meg aközött, hogy létezhet-e hiteles reggae Angyalföldön.

Elmondhatjuk persze, hogy a metál, a punk vagy a hiphop meg ezek leszármazásai különbözőek, de a mimetikus értelemben ugyanarról van szó: vannak modellek, akiknek a viselkedéseit (és a vágyaikat) lehet utánozni, melyeket a média közvetít (elsősorban az MTV, később pedig az internet, közötte meg a kalózkodás), kialakítanak maguknak valami tereket, és általában egymással harcolnak vagy háborúznak, míg nagyjából mindegyik szépen elsorvad. Ezekben nem az a lényeg, hogy a szubkultúrák magukban jók voltak-e vagy sem, hanem hogy eltalálták a vágyakozás modelljét valami könnyen közvetíthető formában – és mindig úgy alakultak, hogy ami menő volt a TV-ben, annak az ember megtalálhatta a helyi vagányait. Ez adta a színterek lüktetését, és a példa valószínűleg folytatható a végtelenségig.

Ezzel szemben a magyarországi döglődő mozgalmi szféra egy érdekes csapdában találta magát: mindig volt egy helyi élcsapat, aki készségesen le tudta utánozni az aktuális nyugati modelleket, de egyből fennakadt a helyi rögvalóságon, hogy a saját elkötelezett, eleve meglévő hívein kívül sokkal több embert nem tudott már megtéríteni. Ennek egy eklatáns példája az alterglob mozgalom megfeneklése, aminek úgy kellett átemelnie nyugati mozgalmi mintákat, hogy a nyugati “mozgalmi” jelképrendszer a volt keleti-blokk, itt már lejáratott jelkép- és szlogenrendszerét majmolta. Így még ha az aktuális élcsapat meg is találta volna mondjuk a sorminta szerinti helyes megközelítést, mivel ők maguk helyi értéken nem tudtak beilleszkedni az utánzási értékláncba, teljesen megfeneklettek a projektek.

Az avant-garde ami mindig a jövő felé nézett, az a globális társadalomban úgy találta magát, hogy a saját földijeinek háttal állt: olyan mintát próbált utánozni, amit rajta kívül a környéken senki sem értett, se nem látott. Ezt a mintát közvetíteni egy olyan kétfrontos harc lett volna, amit ilyen kiscsoportos vállalkozások soha, sehol nem tudtak megugrani: a think global, act local pedig inkább lett átok, mint bármiféle forradalmi útmutató.

Ezt a fajta öngyarmatosító, önbecsapó mintát még számtalan másik esetben megtaláljuk, pl. hogy a baloldali populizmus nálunk a görögökkel együtt indult, de csak akkor lett téma, amikor a britek vagy az amerikaiak a magukévá tették: de a napi hírek szintjén is könnyű követni, hogy egy olyan probléma, amit nálunk lehet korán érzékelni, egész egyszerűen nem érdekes addig, ameddig az az angol-amerikai sajtóban “nem téma”. 

Ebben szerintem az történik, hogy a magyar “értelmiség” modellje mindig a nyugati, kivételes esetben pedig a nyugaton kívül eső “exotikum” vagy “kuriózum”: így ami nem illik bele ebbe a mintába, azt egész egyszerűen nem látja. Ez pedig minden szintre kihat: pl. a susogós melegítők elítélése teljes volt egész addig, ameddig az orosz “slavsquat” világ nem lett eszétikává téve Nyugaton, ami után a hazai hipsterek már büszkén magukévá tették azt, felfedezve és kiemelve a saját “trash” kultúrájukat – legalább pár szelfi erejéig.

A magyar vergődést talán úgy tudnám definiálni, mint egy elképzelt külső közvetítőtől való függőséget, ami a szűk magyar világot szétfeszíti. Nincs sok példaképünk semmilyen téren itthon, akik vitán felül állnának, ezért nem is használhatunk senkit modelleknek: helyette viszont minden szubkultúra kitermeli a maga elképzelt mediátorait. Ennyiben a baloldal csak szimplán hátrányból indul, mert nagy karaktereit nem tudja ilyen közvetítőnek használni – a jobboldal viszont simán odarakja mondjuk Horthyt (vagy a vezér aktuális megtestesítőjét), és a belső véleménykülönbségeiket elsimítják abban, hogy a másik oldalt kiáltják ki bűnbaknak.

Ugyanezt tovább gondolva: nincsenek olyan művészeink, akiket az elképzelt modelljeink elismernének, ezért könnyebb simán a külföldi mintákat leutánozni, mint a saját talajból építkezni. Az egyetlen kivételes terület talán a reáltudományok, amiben vannak és lehetnek vitán felül álló Nagy Magyar Tudósaink – még ha ők az emigrációban is érték el a sikereiket, sőt, mintha ez az emigráció lenne az elismerés egyetlen útja.

Ebből számomra következik pár keserédes következtetés, amivel majd legfeljebb vitatkoztok:

  • Az ember tényleg tegyen belátása szerint, csak legyen annyi önismerete, hogy számon tartja a vágyait. Azért csinálod, mert valakit le akarsz-e nyomni, vagy azért, mert jobb mintát akarsz mutatni? Ez ebben nem absztrakt erkölcs, hanem egy potenciális tévút. Másrészt: tudni kell észrevenni, hogy ha az ember olyanokkal vitatkozik, akik neki háttal állnak. Az elismerés és a megfelelés, bár hierarchikusnak tűnnek (és sok helyzetben meg pályán azok is!), valójában egyfajta kollektív rituális mágia eredményei. Sok eredmény beszél magáért, de az eredményekről azok beszélnek, akik azokat követik.
  • Girard egyik zárógondolata a mimetikus konfliktushoz az, hogy a kívülálló számára a szembenálló felek szinte megkülönböztethetlennek tűnnek, amint a harc folyamán egymáshoz hasonulnak. Mit mond el ez a magyar világról? Legyen az üzleti, politikai vagy közéleti, mi áll a szívében ezeknek a harcoknak? Nekem egyre inkább az a benyomásom, hogy ez az ország kevés (és egyre kevesebb) olyan állást tud finanszírozni, amit egyszerre övez tisztelet és aránylag kényelmes is elvégezni. Mivel ezek az állások pedig kívánatosak, ezért az értük folyó harc egyre kíméletlenebb – csak éppen évről évre aktualizáljuk őket, mert elég szar lenne bevallani, hogy még 2021-ben is valójában a B-listáról vitatkozunk.

P.S.: ha azt hitted itt majd dolgokat linkelek és nem kell utána keresned magadtól, akkor LOL

Mark Fisher a félperiférián – adalékok a Kapitalista Realizmushoz

Végre-valahára megjelent Mark Fisher 2009-es könyvének magyar fordítása, a Kapitalista Realizmus. Én még nem szereztem be, így a fordítás minőségéről nem tudok (és nem is szeretnék) bármit mondani, mindenesetre nagyon örülök: Fisher írásai nagy hatással vannak mindenkire, aki valaha is olvasta őket, és már mostanra is szép hivatkozási alap lett azok között, akik angolul olvasnak vagy írnak, így a magyar kiadás csak ezt a szép hivatkozási kört bővítheti – és amint az említések, ajánlások listáját nézem, bővíti is.

Mindenesetre bennem van egy olyan félelem, ami tán mások figyelmét elkerülte: hogy a könyv – és általában Fisher munkájának – kontextualizálása nélkül ez is megmarad csak egy “polc-dísznek” hosszabb távon, még ha most fel is nyit egy csomó olyan kérdést, amire a magyar “kritikai” meg elméleti munkák nem voltak képesek. Ennek érdekében szeretnék most pár sort írni: nem egy könyvajánlót, hanem egy cikket azoknak, akik elolvasták a könyvet, és most keresnék a következő lépcsőfokot.

Mert Fisher – legalábbis nekem – nem csak azért fontos, amit a könyvben kimond, hanem azért, mert felnyitja az olvasó szemét, hogy lehet így is gondolkodni, beszélni, vizsgálódni és írni. Magyarországon a kritikai elmélet jobbára bizonyos egyetemi tanszékek kötelező olvasmányai közé van száműzve, garantálva, hogy az emberek 99%-a ne is halljon róla. Nem jobb a helyzet az elviekben “hozzáférhető” elméleti tartalmak tekintetében, amelyek a tudományos absztrakciós nyelvet úgy használják, mintha valaki le akarna adni egy évnyi geometria-tananyagot rajzolás nélkül.

Ember legyen a talpán, aki ebből megérti, a végén pedig még a beavatott olvasó is nehezen tudja eldönteni, hogy ez vajon hanyagság vagy tudatos kibaszás eredménye, hogy a filozófiai tudást megőrizzék valami szűk kör titkának. (A másik oldalon pedig a vélemény-publicisztikák világa áll, ahol magától értetődő módon használnak olyan fogalmakat, amiket illik “fontosnak” tartani, de pontosan definiálni már kevesen tudnának – a nagy sláger ebben a jogállam szokott lenni pl.

Fishernek nagyjából ebből lehetett elege, amikor elindította a k-punk blogot 2005-ben. A Kapitalista Realizmus ennek a blognak a csúcsterméke lett, a nagy részét korábban kiszórta már ingyenesen elérhető bejegyzések formájában, csak kicsit megdolgozta, mire végleges kiadási formába került. Csömöre volt már attól, hogy az akadémiai diskurzusban holt nyelvet kell használni, hogy csak biztonságos terepen szabad mozogni, ezért a töprengéseit odarakta a világ szeme elé, a figyelmét pedig nem ezoterikus szövegek tanulmányozására, hanem a (brit-londoni) mindennapokban tapasztalható jelenségekre fordította. Tette ezt úgy, hogy közben felvonultatta a kritikai elmélet egész eszköztárát, de nem úgy és nem azért, hogy demonstrálja az olvasóval szembeni szellemi fölényét, hanem mintha csak izgatottan mutogatta volna a könyvtára kincseit: ha már betértél, adott valamit, hogy legyen miről beszélgetnetek, ha visszatérnél.

Nem is tehetett mást: soraiból kirí a frusztráció az egyetemi tanítással kapcsolatban, márpedig a tanár lelkéhez hozzá tartozik, hogy a tudását átadja. Ha pedig erre az egyetem ilyen vagy olyan okok miatt nem alkalmas, akkor megtalálja a saját útját – ezért blogolt és ezért írt úgy ahogy írt, mert ez volt az a módszer, amivel a kritikát az olvasó keze távolságába tudta vinni, kívül az intézmények rendjén és falain. Amikor pedig ezzel túlcsordult, akkor fogta magát, és alapított egy könyvkiadót – a zer0 Booksot, ami kiadta a Kapitalista Realizmust – mondván, hogy jöjjenek mások is, és a könyv kalózpéldányait sem üldözte (évek óta elérhető ingyenesen, angolul).

Ha vannak is fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy a Kapitalista Realizmus megállapításai mennyire helytállóak tíz+ év távlatából, azok eltörpülnek amellett, hogy a létrejöttének körülményei Magyarországon még a jövő zenéjét képezik. Nem tudnék olyan (magyar) akadémikust mondani, aki közérthetően hajlandó blogolni, aki pl. olyan, a “köz-” által ismert és felismert jelenségekkel foglalkozna, mint a bürokrácia, a zene vagy a lelki állapotunk, olyan módon, hogy az érdekes is legyen: helyettük beszélő fejek sorakoznak csak. Olyan sincs sok, aki önmaga jogán lenne ismert és olvasott, vagy olyan, aki bátorkodna gründölni egy saját kiadót a haverjaival, mert hinne annyira a nézőpontjában, hogy ahhoz saját kockázatot vállaljon.

Nekem az a tippem, hogy ilyen egyhamar nem is lesz – ismerve az összmagyar posványt – de ettől még a fisheri módszer szolgál pár tanulsággal.

1. Az “erre nincs igény” egy értelmiségi siratóének

Öt-tíz év alatt olyan gyorsan változik a körülöttünk lévő világ, hogy a legtöbben csak “ez van” vállrándításokra vagyunk képesek, miközben tűrjük. Ettől függetlenül marhára szeretnénk rá értelmes magyarázatokat, amiket nem kapunk meg, mert az életünk konkrét jelenségeihez egyáltalán nem szól az úgynevezett “értelmiségi diskurzus”. Egyrészt nyilván azért, mert nem élik a mi világunkat, másrészt azért, mert nem érzik úgy, hogy ki kellene fejteni ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban mélyebb dolgokat, hiszen “megírták már azt 1972-ben”, így a mi hibánk, ha nem vagyunk tisztában ezzel a szakirodalommal.

Ehhez képest Fisher példája azt mutatja, hogy ha az ember a tapasztalt jelenségek mögé vonultatja fel a kritikát, akkor a kritikára is lesz olvasó és igény – még akkor is, ha az első pár tudálékos kommentelő beírja, hogy “én ezt már tudom mióta”. Nem ő az olvasó. Le lehet vezetni a fantázia befulladását Hegelből is, de sokkal egyszerűbb rámutatni, hogy ha egy olyan kortárs popzenakart, mint az Arctic Monkeys (vagy egy tetszőleges magyar altert!) megmutatnánk annak a kornak, amelyet majmol, hogy ez itt a jövő, akkor kiröhögnének: ugyanígy a bürokrácia túlhatalma és a neoliberális munkaszervezés által okozott mentális zavarok hozhatók Foucaultból, de mégis egyszerűbb őket a mindennapi élet tapasztalataiból megmutatni, mert azokat érti az olvasó is.

2. Se felület, se diskurzus

Nagyjából harminc perc fellőni egy blogot az éterbe, és kb. két óra megtanulni azt, hogyan jön rá olvasó – de ebbe már beleértem az olyan fifikás dolgokat is, minthogy e-mailt küldünk, ha friss bejegyzés van, és azt is, hogy több bloggerrel szövetkezünk, hogy kereszt-linkeljük egymást.

Magyarország nagy vétke, hogy nálunk sosem volt “igazi” blogger korszak (nem, a tumblr nem számít), ahol ezeket a dolgokat meg kellett volna tanulni. A magyar blogszféra mindig is az index hátsó kertjében létezett, csak a Facebook elterjedésével jöttek fel olyan megmondó-alakok, akik kvázi önerőből lettek valakik: de a Facebook más műfaj, mint a blogolás. Ennek a korszaknak a “nagy írásai” (ha vannak) nem visszakereshetőek vagy megtalálhatóak, így pedig nehéz rájuk bármi tudást építeni – még ha ki is tudnak rakni pár “beszt of beszólás” könyvet.

3. A tudás lényege nem a vizsga, hanem az átadás

Jacques Ranciére leghíresebb könyve a “Tudatlan tanító”, ami szerintem az autodidaktizmus egyik alapműve (természetesen soha sem jelent meg magyarul). Ennek a műnek a központjában áll Jacotot-mester példája, aki franciaként kell tanítson flamand gyerekeket úgy, hogy ő maga nem beszél flamandul: vesz hát egy könyvet, aminek az egyik oldalán franciául, a másikon pedig flamandul áll ugyanaz a szöveg, a gyerekek pedig a tanév végén folyékonyan köpik franciául a tudást, noha a mesternek csak bátorítania kell őket.

Lefordítva ezt a példát a pedagógia / kritika nyelvére, el tudjuk képzelni a két példát:

a) a magyar kritikai példa

…amelyben feladunk bonyolultabbnál bonyolultabb könyveket, melyeket számon is kérünk, ameddig a vizsgáztatott alany maga is képes ugyanezen tananyagot számonkérni (és ezt a procedúrát olvasókörökkel bővítjük, ami nyilvánvalóan szűkre szabja azok számát, akik ebben a gyakorlatban részt tudnak venni, ha mondjuk munkájuk vagy családjuk van mellette, vagy nem értik ezt a speciális nyelvet)…

b) a Fisher-funkció

…amikor a kritika a könyv egyik lapja, a popkultúra- vagy más kortárs jelenségek pedig a másik, tehát a saját gondolatmenetünk hangossá tételével odaadjuk a kritika eszközeit a diákoknak, akik ezt majd az általuk látottakra is alkalmazni tudják (így ameddig tartják magukat a módszerhez, a procedúra addig bővíthető, ameddig ki nem fogyunk kortárs jelenségekből – vizsgáztatás nem szükséges), a formátum pedig nem kötött, mert lehet az cikk, videó, podcast, röplap, performansz, Facebook-csoport…

A két opció között igazából egy különbség húzódik meg: hogy mennyire bízunk az olvasóban. Már nem abban a tekintetben, hogy magától mire képes, hanem abban, hogy mennyire lesz szüksége ránk a továbbiakban. Én pl. hajlok a B-re, de nekem nincsen olyan karrierem, ami az A opcióból következő hierarchián múlna – de mindemellett azt is gondolom, hogy a kritikai képességnek olyannak kellene lennie, mint mondjuk az úszásnak vagy az áram működésének ismeretének, az az hogy közjó ha minél többen tudják, és nem az olimpiai úszók vagy a villanyszerelők előnye kellene hogy legyen.

Végezetül

Pár évvel ezelőtt egy általam amúgy nagyra tartott ifjú-kritikai fószerrel beszélgettem arról, hogy lassan kijön a Kapitalista Realizmus magyarul. Ő ekkor azt mondta, hogy szerinte mindegy, hiszen aki tudta, az már rég elolvasta, tehát a magyar fordítás és kiadás voltaképpen felesleges. Én ekkor erre köpni-nyelni nem tudtam, noha én is elolvastam jó sokszor a könyvet angolul, de tudtam azt is, hogy angol nyelvű PDF-eket küldözgetni embereknek nem egészen ugyanaz, mintha emberek egy könyvet kézről-kézre adogatnának.

Fisher sikeres értelmezése nem az lesz, ha pár ember a szemét forgatja majd, hogy ő ezt már mióta ismeri, hanem az, ha az általa lerajzolt jelenségeket és a bevezetett fogalmait képesek leszünk a saját, szűkebb valóságunkra alkalmazni, olyan közérthető módon, ahogyan ő tette. Nem lehet megelégedni azzal, hogy késznek vesszük a leírását a “reflexív impotenciáról”, ha ugyanezt a hozzáállást nem ismerjük fel a magyar közönyben: de a depresszió privatizálásának leírása sem hagyhat nyugodni minket egy olyan országban, ami az egyéni szociális problémák és az áldozathibáztatás-stigmatizálás tengelyén rugózik ebben a tekintetben.

Ha ez nem történik meg, akkor a Kapitalista Realizmus nem lesz több, mint dísz a polcon, amivel vagánykodhatunk, hogy egyszer flörtöltünk ám gondolatokkal, de feladtuk, mert nem nekünk való.

Dehogynem. 

Gondolkodni, olvasni, kritizálni – abban az értelemben, ahogy az elméletet mozgatjuk – ugyanis öröm, tán az egyetlen megmaradt örömök egyike ebben a világban, ahol a jövőt kivonták a forgalomból. Mert a kritika az az alap, ahonnét valami újat tudunk lökni – minden más csak mímelés vagy ismétlés, vagy rosszabb, megfelelési kényszer valami elképzeltnek.

Ne félj hát, semmi esetre sem. A tudás fájáról az almát néha le kell rázni, de könnyebb, ha többen vagyunk.