Jövőkór

Menu

Az a fifikás politikai logika

Ezzel a bloggal kicsit zavarban vagyok, mert hiába fogadtam meg, hogy nem fogok politikával foglalkozni, azt érzem, hogy kényszeresen visszatérek rá. Egy hétvégi vita azonban megihletett, hogy hogy tudnám kivágni magam ebből a kényelmetlen helyzetből: nem akarok az aktuálpolitikai eseményekhez kommentárokat írni, viszont meg tudom mutatni, hogy én, mint politikai szervező, alkalmazott marketinges, és megborult autodidakta amatőr filozófus, hogyan gondolkodom róla.

Reményeim szerint ezt a cikket örömmel fogyasztja az is, aki szeretne bepillantást nyerni abba, hogy a szervezői szinten hogyan gondolkodnak a politikáról: a kiindulópontomat sejtésem szerint a Közélet Iskolája féle aktivistaképzőkben is oktatják, de hamar értelmet nyer jó pár közéleti esemény is, ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük (ami azt jelenti, hogy a hivatásos politika is alkalmazza). Ennél azonban szeretnék tovább menni, mert ezt a kampányszerű működésre kitalált politikai logikát nagyrészt a fekete polgárjogi mozgalom tanulságai ihlették, Alinsky majd Popovic fejlesztették tovább. Ezzel egyszerre vesztett a korai radikalizmusából, másrészt a megváltozott médiakörnyezet (és a társadalmi szerkezet, uralkodó politikai berendezkedés) miatt némi felülvizsgálatra, árnyalásra szorul, így szentelném ezt az írást a kiégőfélben lévő aktivistáknak is, hátha segítek valamennyit.

(Ez utóbbi nem vicc: tapasztalatom szerint a főállású kampányolók általában alulfizetettek, önkizsákmányolóak, és vagy a hivatásos politika irányába lépnek ki, vagy kiégnek és eltűnnek teljesen. Meglepve tapasztaltam, hogy nagyjából ugyanúgy működnek, mint a startupok túlpörgő dolgozói, akik a szent cél érdekében képesek kikészíteni magukat. Amikor ezt felvetettem, akkor általában azzal a kritikával szembesültem, hogy nem mérhető össze a két dolog morálisan: szerintem se. Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy a modern kapitalizmus morális alapon követel önfeláldozást, ezzel elkenve a valódi, egyéni vagy osztályérdekeket, rosszabb esetben pedig a saját hierarchikus működését termeli így újra. Mondom ezt úgy, hogy én az a fajta ember vagyok, aki hisz abban hogy vannak olyan célok, aminek érdekében érdemes megmenni: de mondom ezt úgy is, mint aki megégett már ebben, és tudom, hogy ha kikészíted magadat, azzal a saját munkád célját is alá tudod ásni. Márpedig a munka nemességét az eredménye adja, és közös érdekünk lehetne, hogy el tudjunk menni pihenni.)

Ilyen hosszú intro után a legegyszerűbb, ha bele is vágok, de előbb kell egy felszínes bevezetés a marketingbe – mert abból bontható ki a politikai logika eltérése.

Marketing vs. Politika

A marketing az a szaktudomány, ami azzal foglalkozik, hogy fogyasztási cikkeket sózzon rá emberekre – ezt mindenki tudja. Ennek érdekében a marketinges előbb megnézi, hogy mire jó az adott termék, de ezzel annyira nem feltétlen foglalkozik (vagy hát terméke válogatja). Inkább kikutatja, hogy kinek lehet ez jó, minél alaposabban: megvizsgálja a célcsoportokat részletesen, hogy milyen az életük, mik a vágyaik, mi a magukról alkotott képük, és a terméket valahogy ebbe a kavalkádba próbálja pozícionálni. A sikeres marketing termék általi vágybeteljesítés, és ezen okból nagyban támaszkodik arra, hogy az emberek milyen történeteket szeretnének hallani magukról, majd azt meséli el nekik. Megfigyelhető, hogy egymással versengő termékek nagyjából ugyanazokat a történeteket mesélik el a reklámjaikon keresztül, legfeljebb kicsit csavarnak csak rajta – jellemzően valami láthatatlan fogyasztói különbségek alapján.

A sikeres marketinget abban mérjük, hogy fogy a termék, és hogy nagyjából azok fogyasztják, akiket elképzeltünk. Útközben persze egy sor új fogyasztói réteg fedi fel magát, akikre újabb és újabb történeteket lehet tekerni: a marketing egy olyan szakma, ami folyamatosan tanul (jobb esetben).

A politikai logika ettől eltér, mert a végcélja nem egy termék eladása, hanem a fennálló viszonyok megváltoztatása. Ennek érdekében nem egy terméket akar eladni, hanem egy adott, akár bonyolult kérdésről való közgondolkodást akar megváltoztatni. Ha úgy tetszik, hackeli a rendszert, mert átrendezi a közvéleményt annak érdekében, hogy egy adott törvény vagy szabály megszülessen vagy megszűnjön. A klasszikus modellben ezt úgy tudja elérni, hogy a regnáló politikusokat kívülről kényszeríti, hiszen ha nem a jó oldalra kerülnek egy olyan kérdésben, amiben az aktivista-logika felülírja a közvéleményt, akkor buknak a választáson.

Ennek érdekében szintén gondolkodik célközönségben, de nem úgy, mint egy marketinges: a politika az akciók világa, amiben minden beavatkozás átrendezi a terepet, ideális esetben a politikai szervezőnek megfelelő módon. A kommunikáció az akcióknak van alárendelve, és egy kampány célja egy adott mező átrendezése.

Leegyszerűsítve ezt a mezőt a következő ábrával szokták illusztrálni, amit támogatók és ellenzők spektrumának hívnak:

Az amcsi “resistance” oldaláról

A politikai logika játékszabályai szerint minden lépésünk változást fog okozni ebben a felosztásban – lök egyet erre, vagy lök egyet arra. A klasszikus logika szerint akkor győzünk, ha a mi oldalunkon többen vannak, mint amott: ezért a politikai logika ugyanúgy számol célközönséggel (és célközönségre szabott üzenetekkel), de ezeket ebbe a modellbe zsúfolja bele.

Természetesen a marketing is dolgozik valamennyire ezzel a modellel, de nem számol ellenzékkel. Számol korai fogyasztókkal és véleményvezérekkel, akik a termék bajnokai lehetnek, de egészen mostanáig az volt a mantrája, hogy lehetőleg a legkevésbé legyen megosztó, mert ezt diktálja az érdeke.

Ezzel szemben a politikai logika szerint megéri nagyon korán megosztónak lenni, mert ha mindig az a nyerő mozdulat, ami felénk terel embereket, akkor az ábra alapján megéri középre vágni az éket kezdésnek, mert tisztázza legalább a fényviszonyokat.

Amit a kortárs kultúrharcnak érzékelünk, az valójában ez a furcsa fázisváltás, ahol a marketingesek és a politika összenőttek, ezért egymás témáira másznak rá. A woke kapitalizmus megtanult politikai eszközöket használni, a politika pedig profi lett marketingben. A kettő közötti konszenzus az, hogy a semlegeseket lökjék minél távolabb a harctérről (mert hagyományosan ők a legnagyobb halmaz, és akiket a legnehezebb-legdrágább meggyőzni). Amit te meg én polarizációnak érzékelünk, az két eltérő felfogás és végcél találkozása a boncasztalon.

A továbbiakban a politikai logikára fókuszálok, mert a marketing egy külön cikket érdemelne. Mindenesetre szerintem ez a fajta logikai felosztás helyes, de pár magyar példán keresztül illusztrálható, hogy miért lett mára hiányos.

A klasszikusokat el kell engedni. (Saul Alinsky – Fent és Lent)

Az első az, hogy a média identitásformáló szerepét valamint tájékoztatási képességét egyszerre becsüli túl és alul. Amikor ez az elmélet született, akkor éppen bevezették a háztartásokba a TV-t, amihez képest a mi social media valóságunk már konkrétan más bolygónak számít. Igaz persze, hogy Magyarországon az a téma, amit bemondanak az RTL híradóban, de ez ahhoz vezetett, hogy a kampánytervezésnél már eleve az RTL híradó célközönsége a fontos, noha odáig eljutni a nehezebb úton kell – konfliktusok bevállalásával. Ha az esti híradót vesszük kezdésnek, azzal pont a konfliktussal bevonható passzív-aktív támogatókat akarjuk átugorni, akik ahhoz lennének kritikusak, hogy a semlegest jó arányban felosszuk.

Ennek ékes példái a magyar “pszeudomozgalmak” az elmúlt tíz évből, amikor a NER reformtörekvései olyan embereket érintettek hátrányosan, akiknek nem volt úgymond ebben az értelemben politikai tudatuk: cserébe a legkisebb ellenállásra is lecsapott a média (sőt, sok esetben maga tekerte fel rá a hangerőt), ami egyfajta hamis illúziót terített szét, hogy ezt így kell csinálni, így kell beszélni. A kimenetel minden esetben kudarc volt, amit Éber Márk még annó osztályvakságként definiált. Az egyetlen kivételt a netadós tüntetés adja a példatárban, ami viszont már a bejelentés pillanatában volt tarthatatlan, de azóta is konokul él a mítosz, hogy a sikeres népi spontán ellenállás mintapéldája, dacára annak, hogy egy nagyon profin megszervezett kampány volt, irgalmatlan médiahátszéllel.

Az inverze ennek az, amit a szakszervezeti mozgalmároktól hallani, hogy mennyire nehéz konkrét anyagi ügyekben mozgósítani az embereket még akkor is, amikor a sima kampányszervezés tervei szerint kijönne a matek, és nagyjából újra meg kell tanítani járni az embereket: ezek a harcok a ’18-as rabszolgatüntetésig nem nagyon kaptak pozitív médiavisszhangot, így nagyjából általános lett az a közönyös állapot, amiben az adott ember nem mozdul, csak akkor, ha már lát másokat is mozogni. Ez egyfajta ördöglakat, ami szervezőként frusztráló, hisz a médianyilvános, hősies és hiábavaló küzdelmek látványához szokott emberek egyszerűen nem hiszik el, hogy a maguk kis mocorgása eredményt érhet el. Tulajdonképpen a már meglévő, látványos ellenállás hiányát a többiek passzivitásaként fogják fel, és előállhat olyan helyzet, hogy egy csoport többségében már oda lépne, de az egyéneket blokkolja az a hamis gondolat, hogy “hát a többiek biztos nem” – egyedül pedig senki nem olyan hülye, hogy a semmibe vesse magát.

Ezzel pedig elérkeztünk az alapvető önellentmondáshoz, miszerint az alapmodell nem számolt azzal, hogy a többi “szeletről” alkotott véleményünket előre legyártja nekünk a média, más eszközünk pedig nem nagyon van az ellenőrzésre (tömegszervezetek hiányában). Közvéleménykutatások, cikkek, vélemények és kommentek százai vagy ezrei sugároznak nekünk hamis képet arról, hogy a körülöttünk lévő emberek mit gondolnak és milyenek, sőt, ha a “körülüttünk” lévő valós emberiséggel dolgozunk és beszélgetünk, fáradtságos munka átvágni a média által termelt közhelyek bózótját, mire odáig jutunk, hogy az őszinte véleményüket megosszák.

A modern médiakörülmények az alapábránkat összekuszálták kulturális tekintetben, és látszólag úgy rendezték át, hogy abból nem következhet értelmes politikai cselekvés, mert megbicsaklik az apró ellentétek buktatóin.

Ami azonban a nagyobb baj, hogy Alinsky után a képletből kimarad egy fontos dolog, ami még a klasszikus munkásmozgalmi logikában működött: az osztályhelyzet és az osztályérdek.

Az elmélet találkozása a valósággal

Tudom, ódivatú kifejezés, de tudom példával illusztrálni ezt a tragédiát, mert részt vettem az Airbnb korlátozási kampányban, mint aktivista.

Ez egy klasszikus, baloldali-morális értelemben vett kampány volt, ami több szervezet logóját rakta ki a standjára, és a szegények érdekében érvelt (ami az elképzelt középre célzó kommunikációs trükk: kiválóan működik az adomángyűjtő kampányok esetén). Már a helyszínválasztásoknál kicsit recsegett-ropogott, mert a Blahán pl. rengeteg támogató jött oda, egy SZFE tüntetésen viszont majdnem nulla, mert a drága egyetemet mégis csak lakáskiadásból finanszírozzák a gyereknek.

Ennél azonban sokkal érdekesebb volt az, hogy nagyjából senki nem vágta, hogy mi az az Airbnb, mert a brandet csak a középosztály ismeri: a rövidtávú lakáskiadás nehezen feldolgozható kifejezés volt. Aláírókat úgy lehetett csábítani, ha egyből a “túl drága a lakhatás” szlogent ismételtük, amire viszont sokkal radikálisabb megoldással jelentkeztek emberek – mint pl. a külföldiek lakásvásárlásainak korlátozása, vagy a lakástulajdon családlétszám alapú stopja. Csavar a történetben, hogy ugyanezen az emberek viszont a “radikális balos” szórólapoktól és szólamoktól idegenkedtek, mert ahhoz már nem adták volna a nevüket, vagy Gyurcsány Ferenc ugrott be róla nekik.

Ez éles kontraszt ahhoz képest, hogy miféle embereket lehet bevonzani azzal, ha az ember deklaráltan lengeti a vörös zászlót meg a radikális üzeneteket, mert kvázi a nyelv- és a jelképhasználat működik egyfajta szelekciós mechanizmusként.

Lényegben a lényeg, hogy egy tetszőleges anarchista facebook csoportban vannak pár százan, akik pár havonta összevesznek, míg a “gecidrága albérletek” típusú hörgőkben meg vannak vagy húszezren. Az ideológia nem kötőszövet többé, hanem egy szortírozó mechanizmus, ami a “normálisokat” a “nem-normálisaktól” elválasztja: a képletet úgy lehetne leírni, hogy ammenyire az anyagi alapú harag ódzkodik az ideológiától, annyira nem tudja megtartóztatni magát az ideológiai alapú csalódottság önmaga kenegetésétől.

Ha pedig a kiinduló-dilemmát nézzük, akkor az utóbbi az, ami megfeszülve akar egy terméket eladni, míg az utóbbi inkább hasonlít valami spontán politikai megnyilvánulásra.

Végszavam nincs, mert ezeken a kérdéseken én is sokat tipródok, papírforma szerinti megoldás nélkül. A modell viszont továbbra is hasznos, csak a helyére kell tennünk. Ha még egy metafórával terhelhetem ezt az írást, akkor az az lenne, hogy olyan, mint egy akvárium: a társadalmi- és osztályviszonyok az üveg, az ideológia meg az identitások pedig a víz, benne az egyének a halak.

Látható hogy miért rezonál az, hogy nagyobb akváriumot vagy homogén halközösséget akarunk, de a probléma gyökere az akvárium maga. De ez már a hal nézőpontja, amit konokul nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2020 - Jövőkor