Jövőkór

Menu

Mit tanultam az anarchistáktól?

Kicsit kilóg ez a bejegyzés, dolgozom a hosszabb ciklus lezárásán, de jó apropó a Kropotkin 100 egy kicsit pozitívabb hangvételú cikkre.

Aki régebb óta követi a Jövőkórt (vagy engem) annak nem meglepetés, hogy kb. anarchistának vallom magam, bár ezt nem szoktam hangoztatni, mert ahogy Konok Péter is írta, az ilyen jelzők használata kivált egy felesleges vitát arról, hogy ki használhatja magára ezt a jelzőt.

Mint látjuk, bárki, akárki, legfeljebb lehet róla nyekeregni, de mi sem úszhatjuk meg a mai világ egyik legidegesítőbb jelenségét, miszerint a szavak mögötti tartalmi jelentést elmossa a leghangosabb zaj.

De.

A tartalmi jelentés mögött van egy furcsa, láthatatlan árnyékvilág, egy észjárás és hozzáállás, ami egyfajta magatartásformát ad ki: ezt az együttállást nevezem én anarchizmusnak. Számtalan helyen fellelhető, és aki megtapasztalta már, az kb. megtér. A magyar alternatív és ellenkultúra sok nyomora oda vezethető vissza, hogy ezt a megtérés élményt próbálják emberek valahogy lefordítani kelet-európára.

Mégis kinek jutott volna eszébe, hogy egy omladozó épületbe lehet életet lehelni, ha beterelünk pár művészt meg felrakunk egy sörcsapot?

Ki az az állat aki valami füstös pincében, marcona idegenek között érzi magát biztonságban?

Kik azok az idióták akik a saját szabadidejükben összeszedik a piac feleslegét, és abból főznek a rászorulóknak?

Ki az a barom, aki a haverjaival kimegy nácikkal ordítozni, és ezt az életveszélyes helyzetet bulinak éli meg?

Hát az, aki hisz valamiben, ami az anyagi világon túl van. Pontosabban abban, hogy a jelenlegi anyagi világ az útjában áll valami jobbnak, szebbnek, igazságosabbnak és valóságosabbnak. Ennek a szent igazságnak az érdekében pedig az anarchista képes a saját életét és pillanatnyi érdekeit sutba dobni – ami logikus, mert általában az tér meg anarchistának, aki a létező világ rendjében nem érzi otthon magát, ezért teremt egy másikat, amiben viszont igen.

Az anarchizmussal szemben az a leggyakoribb vád, hogy egy szélsőségesen individualista, sőt, egoista szemlélet, aminek ma már nincs politikai relevanciája – és ebben lehet valami. Az egyén szabadságvágya nem feltétlen összeilleszthető a politikai erőkifejtés munkájával, ezért az anarchizmus a munkásmozgalomnak volt mindig is a kistestvére. Nem egy dicsőséges menet a történelmen keresztül, inkább valami búvópatak, ami néha-néha árként jön elő: ha a hivatalos dolgok menete megakadt, akkor mindig az anarchistáktól lopott vagy sajátított ki ötleteket.

Az anarchizmus a bolondok és a táltosok pártja, pártszervezet nélkül.

Az anarchista legfőbb hittétele az, hogy az ember nem csak képes a jóra, hanem alapvetően jó: a rossz és a gonosz embereket valami külső erő vezeti arra az útra, amin járnak. Ebből logikusan következik, hogy nem a rossz embereket kell felszámolni, hanem a rossz embereket előállító körülményeket – kivéve ha a gonosz életveszélyes fenyegetést jelent, ami esetben kötelesség erővel fellépni. Ez a magyarázata annak, hogy az anarchizmus az elmúlt ötven évben nem jeleskedett annyira az antikapitalista mozgalmakban (kivéve pár nagyobb villanást), de sokkal acélosabb lett az antifasizmusa.

De nem ez a legfőbb ismérve. Nem emiatt a hit miatt lesz valaki anarchista, hiszen ez pusztán hozzáállás kérdése: az átlagember létélménye a szorongás, amely szorongás abból táplálkozik, hogy a többi ember rossz, vagy rosszat akar nekem. Ez az érzés sokaknál korábbi rossz tapasztalatokból táplálkozik, és a legtöbben könnyen fordulnak olyan előítéletekhez, amelyek a szorongásukat legitimálják: legismertebb formája a rasszizmus, legnyíltabb az osztálygyűlölet, újabban a csevegő osztályok között pedig az, hogy hát a legtöbb ember közveszélyesen buta (bezzeg én!).

Az anarchista ezekre csóválja a fejét (hiszen aki embert gyűlöl és nem az embert termelő rendszert, az tévúton jár), majd ökölbe szorítja a kezét – hiszen aki emberektől retteg, az az embereket akarja korlátozni, megfosztva őket nem csak a szabadságuktól, hanem a jóra való képességüktől is.

Az anarchista individualizmus mélyén egyfajta kollektív haszonszemlélet húzódik: hiszen az egyén szabadsága (vagy szabadossága) azon nyugszik, hogy a kollektív képessége a jóra össze tudjon adódni. Ez is logikus: az egyén normától történő kihágásait a kollektív hasznára végzett munkája legitimálja. Nyilván nem kevés vita van ebből, hogy az egyéni bolondériák mikor kezdik aláásni a kollektív képességeit, aminek legismertebb példái a poliamóriába fulladó csoportok, de a lényeg érthető és méltányolható.

Az anarchizmus viszonya a marxizmussal pont ezért mostoha. Amit az anarchizmus méltányol mint jó és helyes, arra alapvetően olyan osztályoknak van módja, akiket a rendszer nem kényszerít rá a mindennapi gonoszságra. Másképp szólva: az anarchizmus etikájának az árát nem mindenki tudja megfizetni, és az anarchizmus ott működik jól, ahol ezt az anyagi különbséget át tudja hidalni. A klasszikus kérdés az az, hogy miért segítenék én egy rasszista csövesen, amire az anarchista koan úgy válaszol, hogy ha segítesz neki, akkor se csöves, se rasszista nem lesz.

Ez eddig csavaros logika, ami mélyen őskeresztényi – a legnagyobb anarchista író nem is Kropotkin vagy Bakunyin volt, hanem Tolsztoj. A normális embert a normális életvitelében nem érdekelné, ami szintén logikus: az anarchista hit ugyanis csak akkor működik, ha van elég anarchista kéznél. Ennek hiányában csak egy költséges és öncélú hobbi.

Ezt a problémát úgy tudnám illusztrálni, hogy amikor a kollégáimnak elárulom, hogy a szabadidőmben blogolok vagy rádiózok ilyen témákról, akkor az az első gyanakvó kérdésük, hogy én ebből valami új karriert akarok-e építeni? Hogy azért csinálom-e, hogy ebből megéljek, hogy ez-e a szökőpályám az irodából?

Én pedig ez előtt értetlenül állok. Nem elsősorban azért, mert anarchista vagyok, hanem azért, mert engem így neveltek: apám sokat horgászott, és meglepődtem, hogy a kifogott halat vissza kell dobni. A tevékenység célja nem valami eredmény volt, hanem a tevékenység maga, amit persze nem értettem gyerekként (mert borzalmasan untam), de annál jobban értem felnőttként.

Anarchistára lefordítva ez úgy hangzana, hogy az élet célja: az élet maga.

Egyszerű és félelmetes tézis. Ki az ma, aki élni mer? Aki fittyet hány minden külső mércére vagy követelésre? Nyilván közveszélyes elmebeteg. Cél nélkül élni bűn.

Ez már metafizika, de hát az anarchista hozzáállása a valláshoz is pont ezért problémás. Általában tagadja a kereszténységet, de azért úgy van vele, hogy Jézus Krisztus akkora király volt, hogy ha nem lett volna, akkor ki kéne találni. Anarchistákat már láttam összeveszni fisz-fasz kérdéseken, de ezen soha: a legkiválóbb anarchisták, akiket ismertem, mind kitért zsidók vagy keresztények vagy muzulmánok voltak (vagy volt-alkoholisták, megtért rabok: érted a lényeget.)

Az anarchizmus nem szentírás. Az anarchizmus szentírás.

Mi következik ebből, amitől az anarchizmus mégis megkapó és átható eszmévé, sőt, létélménnyé válik akkor is (sőt, akkor leginkább), ha politikai mozgalomként keserves és kudarcos?

Az, ami az emberiségbe vetett hit eszményét gyakorlattá teszi. Az anarchisták azt mondják magukról, hogy tagadják a hatalmat, a hierarchiát és a kapitalizmust, de ezek üres szavak tettek nélkül.

Ami az anarchistát anarchistává teszi az az, amikor tagadja az idegenséget: hogy egy ismeretlent is képes kebelbarátjaként kezelni. Nem érdekli, hogy honnan jöttél, mi a rangod, hogy kivel vagy jóban vagy rosszban. Az anarchizmus kézzelfogható varázslata az, hogy az ember nem érzi magát idegennek idegenek között: ezt az érzést pedig senki és semmi a világon nem tudja megadni az elidegenített városi létben.

Hogy az anarchizmus a mai formájában igen csak kirekesztő tud lenni, hogy nehezen fogad be új embereket, hogy előítéletes a “túl normálisokkal” szemben, hogy a rendőrségi megfigyelés paranoijájától szenved, az mindegy. Az az adott csoportról és emberekről mond el dolgokat, akik a körülményektől megkeményedtek és talán kicsit cinikusak is lettek: de ők is azért élnek, mert időről időre visszanyúlnak ehhez az alaphoz, hogy idegenek nem léteznek.

Nem így fogják mondani persze. De ez a lényege. A valóságban létező anarchizmus kicsit olyan, mint egy anonim chatszoba: arcod van és beceneved. Mindig is itt voltál. Hogy kerültél ide? Talán égi sugallatra.

Nem az a fokmérője a dolgoknak, hogy az ember mennyire vágja a szentírást. Anarchista onnantól vagy, ha tagadod az idegenséget: ha hozzád is bárki fordulhat bármiért, mert nem remélsz belőle valami hasznot.

A kapcsolat célja a kapcsolat maga. Vagy jó a vége, vagy nem: tök mindegy.

Élünk és élünk, máshogy mint a többiek. Válságban vagyunk mi is, mint mindenki más, de nem véletlen, hogy a szent állataink a patkány meg a macska. Két olyan állat, ami túlélte a történelmet: így vagyunk mi is.

Bármi, de bármi jöhet. Az az eszme, hogy idegenek nem léteznek – az nem megy sehova.

Amíg pedig világ a világ, ha leraksz harminc anarchistát a világ bármely pontján, tök mindegy a hátterük, alapítani fognak egy fonót. Aztán lehet elbasszák, de a szándék a lényeg.

Meg az élet maga.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2020 - Jövőkor