Jövőkór

Menu

A politikai autizmus természetrajza

A Jövőkóron direktben nem szoktam (párt)politikával foglalkozni, de az elmúlt egy hónap eseményei a korlátozások folytatásával, az erre adott tiltakozási válaszokkal és mellette a FreeSZFE költözése miatt kialakuló blamával egy fontos téma intő példatáraként jelennek meg.

A politikai autizmus kifejezést nem én találtam ki nagyot mondásból, hanem Csigó Péter 2015-ös Replikában megjelent esszéjéből kölcsönöztem, ez az írás nagyrészt erre, illetve a témával foglalkozó könyvére támaszkodik.

Tehát ha az a kérdésünk, hogy miért ennyire, és miért ennyire kiszámíthatóan hülyék a politikai szereplők, akkor a válasz az, hogy egy népszerűséghajhász-ágyúgolyófutamot nézünk, amiben minden próbálkozás folyamatosan visszafelé sül el.

Pontosan idézve:

[…] a népszerűségi verseny alapelve nem a „közeledés” a néphez, hanem a kölcsönös imitáció, a szereplők önreferenciálissá váló, magába zárkózó spekulatív versenye: irreszponzív politikai autizmus.
A mediatizált politikát uraló népszerűségi verseny egy endogén adaptációs folyamat, amely nem képes kitörni saját bűvös köreiből, és szisztematikusan félreértelmezi a népszerű média-rendszer közönségében zajló közvélemény-formálódási folyamatokat. A mediatizált politikai küzdelem aláássa a demokratikus politika reszponzivitását, hisz arra ösztönzi a szereplőket, hogy más szereplők állítólagosan népszerűnek bizonyult stratégiáit kövessék, ahelyett, hogy az aktuális kontextust és választóközönséget mélyebben megértenék. A „máshol népszerűnek bizonyult” politikák spekulatív imitálása nem közel hozza, hanem elválasztja a politikai szereplőket a választóközönségtől…”

Ez a népszerűségi verseny már közhelyszámba megy, így önmagában kár lenne vele foglalkozni. A kutya ott van elásva, hogy mit gondolnak a politikusok népszerűnek mondjuk egy olyan helyzetben, amikor nincs lemásolható külföldi modell? Közvéleménykutatásokkal mérik vagy a sajtóból – online térből tájékozódnak maguk is. De ennek a versenynek a természete nem egyszerűen abban áll, hogy megtippeljük, melyik lesz a népszerű ötlet – hanem az, hogy melyik a legnépszerűbb álláspont.

Ezt a különbséget így árnyalja Csigó:

“…hasonlíthatnánk a mediatizált politikai versenyt Keynes híres szépségversenyéhez is – ekkor azonban teljesen eltérő következtetésekre jutnánk. A modellben Keynes a tőzsdei folyamatot a ’30-as évek újságaiban zajló fényképes szépségversenyekhez hasonlítja. Ezekben az olvasók szavazhattak a legszebb versenyzőre, és a győztest eltalálók között értékes ajándékokat sorsoltak ki. Keynes azt a kérdést tette fel, hogy mi történik, ha a szavazók – mint a tőzsdén – nem pusztán lelkesedésből szavaznak, hanem az ajándékra utaznak. Kire szavazzon, aki nyerni akar? Nyilván nem elég arra szavazni, akit maga a szavazó a legszebbnek gondol, hisz a közízlés mást hozhat ki győztesnek. A közösség többségi (medián) véleményét kell tehát megbecsülni, de még az sem elég, ha a közízlés szerint legszebb jelöltre szavazunk. Ekkor ugyanis azt feltételeznénk, hogy rajtunk kívül mindenki naiv szavazó és őszinte lelkesedésből szavaz. Ha azonban feltesszük, hogy mindenki más ugyanúgy a nyeremény megszerzésére spekulál, mint mi, akkor nem arra kell szavaznunk, akiről várhatóan a legtöbben gondolják azt, hogy a legszebb, hanem arra, akiről a legtöbben gondolják, hogy a legtöbben rá fognak szavazni. Keynes szerint e „harmadfokú” reflexivitás tovább bonyolítható negyed- és ötödszinten is – és a folyamat teljesen elszakad az eredeti kérdéstől, hogy ki a legszebb jelölt. A mediatizált politika értelmezésem szerint ugyanilyen mechanizmusokat követve szakadt el attól a népszerűmédia-közönségtől”, amelynek az ízlését kiszolgálni igyekszik.”

Ennek a jelenségnek sok példáját láttuk az elmúlt hetek sűrűjében. Először a Momentum dobta be, hogy pénzt kell adni azoknak, akik beoltatják magukat, majd Ujhelyi István jelentette be, hogy a háziorvosoknak kell pénzt adni a beoltott emberek után, a DK közben petíciót gyűjtött a kínai oltások ellen.

Igen ám, de közben kiderült, hogy a vendéglátósoknak beígért bértámogatás csúszik, és a szektor kb. romokban hever – egy nagykanizsai resti elkeseredésében bejelentette, hogy akkor ő kinyitna. Ez még relatív visszhang nélkül maradt – csupán a Mi Hazánk és az Ecsenyi Áron féle mikropárt repült rá (Európában csak a libertáriánus és szélsőjobbos pártok mertek eddig beleállni nyíltan a lezárás-ellenességbe, élükön Nigel Farage-al). Az igazi dili azonban akkor kezdődött, amikor a budapesti hipsterek Bazilikájára, a Központra került lakat.

Ekkor aztán beindult a dilivonat, mert előbb Dúró Dóráék fejezték ki a szolidaritásukat a zsidónegyed közepén található kocsmával, de megéledt a Momentum is a “nyissuk újra Magyarországot – de ésszel” szlogennel. Közben a tönkön lévő vendéglátósok vezetésére bejelentkezett Tibi atya is – valós érdekdévelmi szervezetünk nem lévén, az Indexen üzengetett. Közben lement a katasztrofális “vendéglátós” tüntetés jobbára vendéglátósok és újranyitás nélkül, mivel a kormány drákói szigort vezetett be az utolsó pillanatban a szabálysértőkkel szemben.

(Ez utóbbi különösen azért tragikus, mert azért az elmúlt tíz év után sokan joggal hihették azt, hogy ha elegen felháborodnak, akkor elég lesz egy Facebook-eseményt megrendezni, a tömeg pedig az utcára megy: így lett 20k+ résztvevőből egy alig pár száz fős tüntetés, mert valódi mobilizáló erő ezek mellett a rendezvények mellett nem állt, a sajtó pedig nem állt be mögé, csak utóbb kezdte óvatosan boncolgatni a témát, hogy itt bizony milliók mennek tönkre. Erről a jelenségről korábban itt írtam.)

Bejelentették a korlátozások meghosszabítását, amire válaszul a főváros előállt egy olyan nyitási tervvel, ami a vendéglátósokat támogatja (miközben pl. a közterületi alkoholfogyasztást elviekben ugyanúgy büntetik, tehát az újranyitás azokat érinti, akik megengedhetik maguknak a kocsmázást), és végre az MSZP is előállt a “sörvirsli-oltás” ötlettel, hogy tízezer forintos utalvány járjon azoknak, akik megkapták az oltást, de ezt a bajbajutott vendéglátó-szektorban költhessék el.

Terasznyitások akcióban: a park egyik végében 50 000 Ft-os felárral lehet sörözni (Jókai Tér, Budapest)

Ezalatt persze a kormány belengette, hogy nemzeti konzultációt indítanak a nyitásról – és gyorsan közze is tettek egy közvéleménykutatást, miszerint a magyarok többsége nem nyitna (noha a kérdés az volt, hogy elég szigorúak-e az intézkedések, ami bár hasonló, de nem ugyanaz!), kvázi hűteni a kedélyeket.

Látható, hogy ezekben a lépésekben a vélt népszerű álláspont megragadása a fő hajtóerő, mert pl. annak a megvitatása teljesen elmaradt, hogy a korlátozásoknak van-e értelmük egyáltalán.

Most már elég régóta tartanak a különböző lockdownok világszerte, kell lennie elég rendelkezésre álló adatnak, ami ki tudja mutatni, hogy valóban akadályozták-e a fertőzéseket és a halálozásokat vagy sem, hogy mennyi elkerülhető halált okoztak a gazdasági káron túl ezek az intézkedések. Ez pedig ebben a helyzetben, ahol az intézkedések folytatását kvázi a népakarat függvényévé teszi a kormány egy elég fontos vita lenne, lévén információ hiányában hogyan is hozhatnának felelős döntést az állampolgárok?

Próbáltak róla persze tartani egy parlamenti vitanapot, de azt bojkottálta a Fidesz – ez viszont nem akadályozta volna meg önmagában a sajtó munkatársait abban, hogy ezeket a kérdéseket feltegyék.

De nem tették, mert ők is ugyanúgy részei a népszerűségi csapdának: ha gyakorlatilag minden portálon csak azt olvassuk, amit már egy másik portál megírt, vagy ami már “külföldön népszerű volt”, akkor minek vállalna bárki egy olyan kockázatot, ami talán szembemegy a vélt közvéleménnyel?

Erre az egyre jó a Nézőpont Intézet kutatása, mert hosszútávon megmutatja, hogy a korlátozások szigorúságáról miként változik a közvélemény. Adná magát a stagnáló számot nézni (akik szerint minden úgy jó, ahogy van), de beszédesebb annak a változása, akik szerint túl- vagy akik szerint nem eléggé szigorúak az intézkedések. Látható, hogy minél tovább folytatódik a lockdown, úgy lesznek egyre többen azok, akik ellenzik azokat – mégis, mintha a közvéleményt elviekben tolmácsoló sajtó és a kommentariátus mintha még mindig abban lenne, hogy az intézkedések nem eléggé szigorúak. Erről a problémáról, hogy a sajtó pl. az oltással kapcsolatos véleményeket hogyan lapította egyetlen “oltástagadó” állásponttá Kardos Gábor írt az Indexre, és hamarosan meg is jelent a hír, hogy az általa alapított Balatoni Kör (jelenlegi elnökének magánvállalkozása) micsoda mesés állami támogatásokat kap – ezzel kvázi diszkreditálva őt (és a véleményét).

Az talán a fentiekből belátható, hogy a rendszeres közvéleménykutatásokat kifizetni nem tudó pártok mennyire a sajtóban pörgő témáknak a rabjai – amire a legdurvább példa pár éve volt, amikor Kálmán Olga a Partizán műsorában bemondta, hogy kvázi az ellenzéki pártok agendáját az Egyenes Beszéd diktálta. De a kérdés az az, hogy a sajtó miből veszi azt, hogy mi a népszerű – túl azon, hogy a többi sajtóorgánum mivel foglalkozik?

Nos, erre kaptunk egy közvetett, hajmeresztő választ a Telex interjújából Stumpf Istvánnal. Szó szerint idézem, mert annyira kemény:

A nyilvánosságban is gyakran megjelennek olyan értelmezések, hogy Orbán nem tud internetezni, nem látja igazán, hogy mi történik a világban, csak azt, amit környezete jelentések és kivonatok formájában elé rak. Mi a benyomása erről?

Orbán szerintem genetikailag olyan, hogy nem fog már rászokni a közösségi médiára, és nem fog a Facebookon szörfölni, vagy nem fogja olyan mértékben használni az internetet és a Google-t, mint ahogyan én, hiszen másként szocializálódott.

Ő egyébként valószínűleg azt gondolja, hogy nem akarja magát kiszolgáltatni annak a tematizációs erőnek, ami a közösségi médiából árad, hanem a saját útját akarja járni.

Ehhez tesz fel kérdéseket, ehhez kér tanácsot, ehhez próbálja megtalálni azokat az elemeket és kockákat, amik egy sikeres politikus működéséhez kellenek.

Akkor nem merülhet fel Orbánnál, hogy nem tudja, milyen a közhangulat?

Tölgyessy Péter mondta talán valamelyik előadásában, hogy Orbán Viktor érzett rá leginkább a magyar néplélekre. Ez részben összefügg a szocializációjával, részben meg azzal, hogy mindig igyekszik olyan közegben is lenni, ami nem feltétlenül csak a hatalmi környezetét jelenti. Nem gondolom, hogy álruhában járja az országot, de sok olyan emberrel találkozik, akik elmondják neki a hétköznapi tapasztalataikat.

Ebben nem Stumpf válasza a hajmeresztő, mert egy felelős döntési pozícióban lévő embernek pontosan ennyire távolról kell néznie az online teret – hanem a kérdés mögött megbúvó felvetés, hogy ami az online térben látszik, az egy pontos leképződése lenne a közhangulatnak!

Hogy érthetővé tegyem a problémát: a közvéleménykutatásokkal ugyan jól lehet szelektálni abban, hogy a társadalom különböző rétegeire reprezentatív legyen egy kutatás, de ott fennáll a veszélye, hogy a kérdésekre adott válaszok nem az egyén véleményét tükrözik, hanem a kutatás által támasztott elvárásoknak való megfelelésre reagálnak.

Az online térnél azt látjuk, hogy az emberek mire és milyen témában reagálnak – de csak azokat, akik arra a témára reagálnak, de ezt már aszerint sem tudjuk szűrni, hogy kiket reprezentálnak ezek az emberek, és azt sem tudjuk kontrollálni, hogy nem csak a spontán kommunikációs helyzetnek akarnak-e megfelelni.

Magyarországot illetően a legközelebbi becsléseink a kommentariátusról a Mérték kutatásai a médiafogyasztási szokásokról, amelyekből az látszik, hogy a rendszeresen interneten véleményt nyilvánító, politikát fogyasztó réteg az gazdagabb és sokkal iskolázottabb az átlagpolgárnál. Ezt a korszerű mitológiában úgy értelmezik, hogy aki okos, az internetezik – de sokkal egyszerűbb úgy fogalmazni, hogy a felső-középosztályokon kívül mindenki ki van zárva az online diskurzusból, így az online térre hagyatkozni kvázi annyi, mintha az elit véleményét tekintenénk országosnak.

Márpedig a korlátozások nyilván azokat zavarják a legkevésbé, akik az otthon kényelméből is tudják a jól fizetett munkájukat végezni: viszont náluk is kialakult az a pánikhangulat, amit koronafóbiának neveznek, és ami alapján a szigorúbb lezárások mellett állnak, függetlenül attól hogy azok működnek-e vagy hogy a vírus rájuk nézve mennyire veszélyes ( amerikai kutatások szerint tízszeresen-százszorosan túlbecsülik).

Azt a kérdést már fel sem teszem, hogy vajon a nép honnan szedi a véleményét, és a sajátját mi alapján igazítja ahhoz, hogy mit vél elfogadhatónak vagy népszerűnek egy adott helyzetben vagy kérdésben.

Mindenesetre most úgy tűnik, hogy a különböző szereplők egyfajta fogolydilemmában vannak, és az életünket befolyásoló döntéseket nem-reprezentatív vélemények önkénye vezérli, amit az ágyugolyó-futam csak debil performanszokban tolmácsol.

Hogy erre mi lehet a megoldás, arra egy későbbi posztban kitérek. Addig vigyázzatok magatokra, és olvassátok el Csigó esszéjét.

(Az elején pedig említettem az SZFE-t. A fentiek alapján el tudod hinni, hogy egy kerületi polgármester a népszerűség érdekében felajánl egy épületet egy intézménynek, anélkül, hogy tudná, hogy azt az épületet már egy másik intézménynek odaígérték?)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2020 - Jövőkor