Jövőkór

Menu

A vágygép

René Girard francia katolikus történész és filozófus (1923-2015) neve és elméletei nem annyira ismertek itthon, pedig azok számára akik megoldókulcsot keresnének a jelen világ furcsaságait illetően megkerülhetetlennek kéne lennie. Nem csak azért, mert az emberi vágyról és a rivalizálásról alkotott elmélete forradalmi, hanem azért is, mert a Stanford Egyetemen tanított, ahonnan a szilícium völgyi óriásvállalatok vezetői kerültek ki. Ez pedig azt jelenti, hogy a girardi elméletek nem pusztán filozófiai érdekességek az emberi természetről, hanem egyben útmutatóul is szolgáltak azok számára, akik az életünket meghatározó rendszereket kiépítették.

Most nem akarnék egy kimerítő értekezést írni Girard munkásságáról, mert számomra a szemlélete inkább a visszatérő téma, így ez a cikkel a következőkre vállalkozom:

  • Szeretném röviden ismertetni a főbb gondolatait,
  • Megmutatni, hogy ezek miként érvényesülnek a mostani technológiai- és médiatérben,
  • Végezetül pedig a vágyakozást és a mimézist pár jellegzetesen magyar vergődés megmagyarázására felhasználni.

Kölcsönzött vágyak

A girardi gondolat középpontjában az emberi vágy kialakulásának módja áll, és az ebből fakadó konfliktusok. E nézet szerint vágyaink nem belülről  vagy a dolgok értékéből fakadnak, hanem abból, hogy mások mire vágynak. Mimetikus vágyakozásnak nevezi azt a folyamatot, amiben az emberek mások vágyait utánozzák: állítása szerint mindenkinek vannak modelljei, akikre hasonlítani akar, és a vágyak ennek a hasonulásnak úgymond melléktermékei. Ebben a természetes folyamatban a problémák akkor keletkeznek, ha két ember ugyanarra a dologra vágyik, de nem kaphatják meg mindketten: ekkor rivalizálás indul meg közöttük a vágy tárgyáért (legyen az fizikai dolog, egy partner vagy egy pozíció), ami könyörtelenül elfajulhat. Sőt, nem csak a vágyakozás, hanem a rivalizálás is ugyanezt a mimetikus mechanizmust követi, így akár az egész közösséget veszélybe sodorhat egy így elszabaduló konfliktus, még úgy is, hogy közben annak eredeti tárgya feledésbe merül.

Az ilyen konfliktusnak a feloldása Girard szerint az, ha a szembenálló felek találnak egy feláldozható bűnbakot, akiről bár tudják, hogy ártatlan, mégis elhiszik, hogy bűnös – és itt lépnek be a képbe a vallások, amelyek az áldozás és a vágyak szigorú szabályozása mentén próbálják kordában tartani a bármikor elszabadulható mimetikus rivalizálást. (A kereszténység pedig annyiban új, hogy Krisztus kereszthalála leleplezi, hogy a bűnbak mindig ártatlan.)

Ehhez a gondolatmenethez még hozzátartozik egy fontos dolog – miszerint a modelljeinknek nem kell létező, hús-vér embereknek lenniük, lehetnek távoliak és érinthetetlenek, vagy emberfelettiek: ez esetben pedig eleve ki van zárva, hogy rivalizáló helyzetbe kerüljünk. Pontosabban: ha a vágyunkat olyantól kapjuk, akivel az adott vágy beteljesítése nem hoz minket rivalizáló helyzetbe, azt nevezi külső közvetítésnek, míg ahol a vágy tárgya magában hordozza az ölre menő versengést, ott belső közvetítés történik.

Elegáns elmélet, egyenesen a drámák és a szépirodalom világából kiemelve, amit igaznak érezhetünk számtalan emberi szituáció leírására a szerelmi háromszögek kialakulásától a munkahelyi rivalizálásig vagy a családi perpatvarokig.

De hogy jön ez az internethez?

Ha a kortárs internetes médiakörnyezetet megvizsgáljuk és összevetjük a korábbi verziókkal, akkor szembetűnő, hogy mennyivel több mimetikus elemet vagy mimetikus információt tartalmaznak. A mostani applikációkat nem azután kezdjük el használni, hogy átrágtuk magunkat egy nehézkes kézikönyvön, hanem be vagyunk dobva a sűrüjébe, és a működésmódjukat úgy sajátítjuk el, hogy megfigyeljük, máshogy hogyan használják ezeket a funkciókat: miket posztolnak, miket lájkolnak, kiket követnek. Ezt a folyamatot segíti elő a visszajelzések állandó rendszere, amelyek úgy vannak beállítva, hogy ne csak mi lássuk őket, hanem mások is láthassák, hogy mi milyen visszajelzéseket kapunk. Legyen az komment, lájk vagy bármilyen más reakció, az nem egy intim viszony, hanem egy nem definiált – de érezhető – “mindenki/bárki” által érzékelt és látott interakció.

Ez a fajta interaktív kavalkád nem csak egy tanuló algoritmusra van rákötve, ami a háttérben figyeli, hogy minket mi érdekel, és ez alapján ajánl nekünk új dolgokat mondjuk reklámok formájában: ez a rendszer egyben minket is betanít arra, hogy mit posztoljunk, kiket kövessünk és miket kedveljünk. A megnyerő trükkje az, hogy bár ezt a betanítást valójában egy arctalan algoritmus végzi, mégis ismerőseink – barátaink – kollégáink – modelljeink arca mögé bújva teszi, azáltal, hogy az általunk kitett tartalmakat eléjük rakja kiértékelésre. Amire nem reagál senki, az elsüllyed: ami vitát vált ki, az felemelkedik. A social media mindennapi működése és a re-CAPTCHA rendszerek, amelyekkel azt döntik el, hogy emberek vagyunk-e vagy robotok, voltaképp semmiben sem különbözik, talán csak a következményeiben.

Elvégre ha csak egy robot közölné velünk, hogy az ízlésünk szar, azt talán nem vennénk magunkra: ha ugyanezt a jelzést úgy kapjuk meg, hogy a legközelebbi barátaink sem reagálnak, vagy ismerőseink szólnak be, úgy már másképpen hat. Ha csak egy robot jelezné, hogy mennyien rajonganak értünk, azt talán nem vennénk komolyan, de ha ezt a rajongást nevekhez és arcokhoz tudjuk társítani, úgy valóságosabb – és máris ott találjuk magunkat Girard rendszerében, a mimetikus vágyakozás- és rivalizáció hálózatában. 

A nevek- és arcok visszajelzéseit már aszerint fogjuk kiértékelni, hogy ezek az emberek hasonlítanak-e hozzánk, illetve akarunk-e mi hasonlítani rájuk? Ugyanarra vágyunk-e, vagy pedig már konfliktusban állunk egymással?

Mi több: a mostani internet ugyanúgy csak annyit tesz, mint a korábbi, hogy szöveget, képeket vagy hangokat közvetít gyorsan. Ami a leginkább megváltozott az az, hogy most már rendelkezésünkre áll információ arról, hogy az adott képet, hangot vagy szöveget hányan és kik kedvelik vagy követik vagy olvassák. 

Erre persze könnyű rávágni, hogy régen is az alapján kedveltünk meg vagy vágytunk dolgokra, hogy a barátaink, ismerőseink vagy azok, akikre felnézünk miket ajánlottak – de ebben a folyamatban a modell és az ajánlásai tisztán, számszerűsítés nélkül voltak jelen. Útközben tudtuk meg, hogy kik azok, akik még ebben utaztak, és eldönthettük, hogy továbbra is ide akarunk tartozni vagy sem. Az új modell viszont ezt az ajánlási rendszert helyettesíti be a számszerűsítéssel és az arcok hozzárándelésével, aminek olyan kiváló termékei vannak, mint a clickbait, amit sokan osztanak meg, de senki el sem olvas, vagy a zenekarok, akik milliós lejátszást produkálnak de egy klubtermet nem tudnak megtölteni, vagy a bestseller-könyvek, amiket ember ki nem nyitott, csak a polcon kell lenniük.

Ebben a jelenségben persze az a vicces, hogy nem úgy álltak elő, hogy programozók szorgosan lekörmölték Girard elméleteit, majd lefejlesztették őket. Ezek a rendszerek absztrakt szinten rendkívül “buták”, abban az értelemben, hogy pár mérőszám felé hajtják őket, mint pl. “mennyi időt töltenek az appunkkal emberek”. Ennek a leghíresebb kifejezése a Netflix CEO-jának a mondása, miszerint a legnagyobb konkurensük az alvás.

Az összekötés szerintem az, hogy Girard elég jól eltalálta az emberi természetet nagyvonalakban – a nagy techcégek pedig beleszerencsétlenkedték magukat ennek a nagy folyamatnak a kisebb részeibe. Elvégre persze, a kereszténység lényege elvileg a megbocsájtás, de az egyházé mégis az, hogy nézzük, kik járnak templomba és számon tartjuk azt, hogy ki mennyire tartja a szabályokat.

Mindenesetre a Facebook első rendes befektetője az a milliárdos Peter Thiel volt, aki külön szervezetet is alapított Girard gondolatainak alkalmazására. Ő maga is az alapján döntött a befektetés mellett, miután a “like” gomb mimetikus potenciálját felismerte – de nem sovány elméletekkel akarom untatni az olvasót.

De ha a techóriások véletlenül belesétáltak a girardi igazságba, akkor könnyen lehet, hogy annak az árnyoldalait is elszabadították.

Mert a reklámipar az elmúlt évszázadban elég sokat fejlődött, ami alatt maga mögött hagyta azt az egyszerű képletet, hogy szimplán egy termékről megpróbálja bebizonyítani, hogy jobb, olcsóbb vagy megbízhatóbb, mint a konkurensek, odáig, hogy jóformán egy mai reklám a terméket szinte nem is tartalmazza – csupán csak a fogyasztó elé vetít egy modellt, filmben, reklámban vagy influencer formájában, akinek a teljessége a termék megszerzésén keresztül átélhető. Ezt sem kell számokkal bebizonyítani, elég rámutatni arra, hogy az elvileg végtelen piaci kínálat palettája mennyire kiszámítható módon termel “egyéniségeket”, amiben emberek ruházatából megtippelhető a kedvenc zenekaruk vagy a filmjük, vagy hogy akárhová is megyünk láthatólag ugyanazokat az embereket találjuk más kombinációkban, de nem egy túl nagy skálán mozogva. 

Azt persze mindenki nevetségesnek találná, ha azt mondanánk, hogy egy film, egy album vagy egy reklám határozta meg a személyiségét, de amellett a tény mellett nem tudunk elmenni, hogy a filmek, albumok, reklámok és könyvek bizonyos mértékű keresztmetszete nagyon is jól körülír fogyasztói csoportokat, már-már sztereotípiák szintjén: ebben az értelemben a social media csak rendet vágott a mimetikus vágyak kavalkádjában, mérhető és részvételi formába öntve azokat.

Hogy mondjuk a közéleti- vagy politikai kérdéseink ez után végtelenül polarizálódnak és redukálódnak arra, hogy egyes csoportokat látszólag csak az tart össze, hogy a másik csoportot vagy a vezetőjét gyűlölik – hát ez nem bug, hanem feature (“nem hiba, tervezett funkció”). Annyiban igazuk van a piaci fundemantelistáknak, hogy emberi igényeket elégítenek ki – csak azt nem teszik hozzá, hogy milyen igényeket, és hogy ennek a kielégülésnek mi az ára. Arról már nem is beszélve, hogy ha szigorúan vesszük Girardot akkor lehetetlen arról beszélni, hogy a piac meglévő vágyakat elégít ki, és sokkal helyesebb arról szót ejteni, hogy a kapitalizmus miként állít elő potenciális vágyakat, amiket aztán egy gyorsan felállított piaccal kielégíthet. Ez elsőre talán egy konzervatív álláspontnak tűnik, mert arról az oldalról szokott így elhangzani, de abban az értelemben humanista, hogy talán nem szeretnénk minden emberi viszonyt piacosítani.

Girard itt és most

Mint talán a fentiekből látható egyáltalán nem az a szándékom, hogy “mindenre ráhúzhatónak” használjam Girard elméletét, még ha ő maga kicsit annak is szánta azt. Mindenesetre van egy olyan “aha” hatása, amit jó észben tartani, és amelyet a jelen médiahelyzet mindenképpen felfokoz.

Nekem ezek az “aha” hatások egyéb megfigyelésekben jelentek meg, amiket ideszórnék zárásképp, a többit meg gondoljátok tovább ti.

Az első a szubkulturális forradalmak kérdése: 1968 után egy sornyi olyan “ifjúsági lázadás” ment végbe, amelyek végső soron valami kb. fogyasztási preferenciák mentén rögzültek.

1968 volt az első olyan lázadás, amit mindenhol átélhettek, ahol a televízió a lázadás pillanatát átadta, mint utánozható formát – még akkor is, ha ezek a lázadások más-más országokban nagyon különbözőek is voltak, de a lázadás látványa és érzése kép- és hangsebességgel terjedt.

A ‘68 után következő “szubkulturális lázadások” az eredeti változó irányokat már elhagyták, de annál inkább tökélesítették a formai elemeket. Mind egy globális hullám részei és részesei voltak, amint volt elég ember a környéken, akik ugyanazt látták- és hallották, és ez alapján hasonlóan cseledtek.

Bár a lázadás iránti vágy ugyanaz maradt, valami megváltozott aközött, ami a ‘68-as kérdés volt, miszerint lehetnek-e az ‘56-os munkástanácsok globálisak, meg aközött, hogy létezhet-e hiteles reggae Angyalföldön.

Elmondhatjuk persze, hogy a metál, a punk vagy a hiphop meg ezek leszármazásai különbözőek, de a mimetikus értelemben ugyanarról van szó: vannak modellek, akiknek a viselkedéseit (és a vágyaikat) lehet utánozni, melyeket a média közvetít (elsősorban az MTV, később pedig az internet, közötte meg a kalózkodás), kialakítanak maguknak valami tereket, és általában egymással harcolnak vagy háborúznak, míg nagyjából mindegyik szépen elsorvad. Ezekben nem az a lényeg, hogy a szubkultúrák magukban jók voltak-e vagy sem, hanem hogy eltalálták a vágyakozás modelljét valami könnyen közvetíthető formában – és mindig úgy alakultak, hogy ami menő volt a TV-ben, annak az ember megtalálhatta a helyi vagányait. Ez adta a színterek lüktetését, és a példa valószínűleg folytatható a végtelenségig.

Ezzel szemben a magyarországi döglődő mozgalmi szféra egy érdekes csapdában találta magát: mindig volt egy helyi élcsapat, aki készségesen le tudta utánozni az aktuális nyugati modelleket, de egyből fennakadt a helyi rögvalóságon, hogy a saját elkötelezett, eleve meglévő hívein kívül sokkal több embert nem tudott már megtéríteni. Ennek egy eklatáns példája az alterglob mozgalom megfeneklése, aminek úgy kellett átemelnie nyugati mozgalmi mintákat, hogy a nyugati “mozgalmi” jelképrendszer a volt keleti-blokk, itt már lejáratott jelkép- és szlogenrendszerét majmolta. Így még ha az aktuális élcsapat meg is találta volna mondjuk a sorminta szerinti helyes megközelítést, mivel ők maguk helyi értéken nem tudtak beilleszkedni az utánzási értékláncba, teljesen megfeneklettek a projektek.

Az avant-garde ami mindig a jövő felé nézett, az a globális társadalomban úgy találta magát, hogy a saját földijeinek háttal állt: olyan mintát próbált utánozni, amit rajta kívül a környéken senki sem értett, se nem látott. Ezt a mintát közvetíteni egy olyan kétfrontos harc lett volna, amit ilyen kiscsoportos vállalkozások soha, sehol nem tudtak megugrani: a think global, act local pedig inkább lett átok, mint bármiféle forradalmi útmutató.

Ezt a fajta öngyarmatosító, önbecsapó mintát még számtalan másik esetben megtaláljuk, pl. hogy a baloldali populizmus nálunk a görögökkel együtt indult, de csak akkor lett téma, amikor a britek vagy az amerikaiak a magukévá tették: de a napi hírek szintjén is könnyű követni, hogy egy olyan probléma, amit nálunk lehet korán érzékelni, egész egyszerűen nem érdekes addig, ameddig az az angol-amerikai sajtóban “nem téma”. 

Ebben szerintem az történik, hogy a magyar “értelmiség” modellje mindig a nyugati, kivételes esetben pedig a nyugaton kívül eső “exotikum” vagy “kuriózum”: így ami nem illik bele ebbe a mintába, azt egész egyszerűen nem látja. Ez pedig minden szintre kihat: pl. a susogós melegítők elítélése teljes volt egész addig, ameddig az orosz “slavsquat” világ nem lett eszétikává téve Nyugaton, ami után a hazai hipsterek már büszkén magukévá tették azt, felfedezve és kiemelve a saját “trash” kultúrájukat – legalább pár szelfi erejéig.

A magyar vergődést talán úgy tudnám definiálni, mint egy elképzelt külső közvetítőtől való függőséget, ami a szűk magyar világot szétfeszíti. Nincs sok példaképünk semmilyen téren itthon, akik vitán felül állnának, ezért nem is használhatunk senkit modelleknek: helyette viszont minden szubkultúra kitermeli a maga elképzelt mediátorait. Ennyiben a baloldal csak szimplán hátrányból indul, mert nagy karaktereit nem tudja ilyen közvetítőnek használni – a jobboldal viszont simán odarakja mondjuk Horthyt (vagy a vezér aktuális megtestesítőjét), és a belső véleménykülönbségeiket elsimítják abban, hogy a másik oldalt kiáltják ki bűnbaknak.

Ugyanezt tovább gondolva: nincsenek olyan művészeink, akiket az elképzelt modelljeink elismernének, ezért könnyebb simán a külföldi mintákat leutánozni, mint a saját talajból építkezni. Az egyetlen kivételes terület talán a reáltudományok, amiben vannak és lehetnek vitán felül álló Nagy Magyar Tudósaink – még ha ők az emigrációban is érték el a sikereiket, sőt, mintha ez az emigráció lenne az elismerés egyetlen útja.

Ebből számomra következik pár keserédes következtetés, amivel majd legfeljebb vitatkoztok:

  • Az ember tényleg tegyen belátása szerint, csak legyen annyi önismerete, hogy számon tartja a vágyait. Azért csinálod, mert valakit le akarsz-e nyomni, vagy azért, mert jobb mintát akarsz mutatni? Ez ebben nem absztrakt erkölcs, hanem egy potenciális tévút. Másrészt: tudni kell észrevenni, hogy ha az ember olyanokkal vitatkozik, akik neki háttal állnak. Az elismerés és a megfelelés, bár hierarchikusnak tűnnek (és sok helyzetben meg pályán azok is!), valójában egyfajta kollektív rituális mágia eredményei. Sok eredmény beszél magáért, de az eredményekről azok beszélnek, akik azokat követik.
  • Girard egyik zárógondolata a mimetikus konfliktushoz az, hogy a kívülálló számára a szembenálló felek szinte megkülönböztethetlennek tűnnek, amint a harc folyamán egymáshoz hasonulnak. Mit mond el ez a magyar világról? Legyen az üzleti, politikai vagy közéleti, mi áll a szívében ezeknek a harcoknak? Nekem egyre inkább az a benyomásom, hogy ez az ország kevés (és egyre kevesebb) olyan állást tud finanszírozni, amit egyszerre övez tisztelet és aránylag kényelmes is elvégezni. Mivel ezek az állások pedig kívánatosak, ezért az értük folyó harc egyre kíméletlenebb – csak éppen évről évre aktualizáljuk őket, mert elég szar lenne bevallani, hogy még 2021-ben is valójában a B-listáról vitatkozunk.

P.S.: ha azt hitted itt majd dolgokat linkelek és nem kell utána keresned magadtól, akkor LOL

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2020 - Jövőkor