Jövőkór

Menu

Az a fifikás politikai logika

Ezzel a bloggal kicsit zavarban vagyok, mert hiába fogadtam meg, hogy nem fogok politikával foglalkozni, azt érzem, hogy kényszeresen visszatérek rá. Egy hétvégi vita azonban megihletett, hogy hogy tudnám kivágni magam ebből a kényelmetlen helyzetből: nem akarok az aktuálpolitikai eseményekhez kommentárokat írni, viszont meg tudom mutatni, hogy én, mint politikai szervező, alkalmazott marketinges, és megborult autodidakta amatőr filozófus, hogyan gondolkodom róla.

Reményeim szerint ezt a cikket örömmel fogyasztja az is, aki szeretne bepillantást nyerni abba, hogy a szervezői szinten hogyan gondolkodnak a politikáról: a kiindulópontomat sejtésem szerint a Közélet Iskolája féle aktivistaképzőkben is oktatják, de hamar értelmet nyer jó pár közéleti esemény is, ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük (ami azt jelenti, hogy a hivatásos politika is alkalmazza). Ennél azonban szeretnék tovább menni, mert ezt a kampányszerű működésre kitalált politikai logikát nagyrészt a fekete polgárjogi mozgalom tanulságai ihlették, Alinsky majd Popovic fejlesztették tovább. Ezzel egyszerre vesztett a korai radikalizmusából, másrészt a megváltozott médiakörnyezet (és a társadalmi szerkezet, uralkodó politikai berendezkedés) miatt némi felülvizsgálatra, árnyalásra szorul, így szentelném ezt az írást a kiégőfélben lévő aktivistáknak is, hátha segítek valamennyit.

(Ez utóbbi nem vicc: tapasztalatom szerint a főállású kampányolók általában alulfizetettek, önkizsákmányolóak, és vagy a hivatásos politika irányába lépnek ki, vagy kiégnek és eltűnnek teljesen. Meglepve tapasztaltam, hogy nagyjából ugyanúgy működnek, mint a startupok túlpörgő dolgozói, akik a szent cél érdekében képesek kikészíteni magukat. Amikor ezt felvetettem, akkor általában azzal a kritikával szembesültem, hogy nem mérhető össze a két dolog morálisan: szerintem se. Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy a modern kapitalizmus morális alapon követel önfeláldozást, ezzel elkenve a valódi, egyéni vagy osztályérdekeket, rosszabb esetben pedig a saját hierarchikus működését termeli így újra. Mondom ezt úgy, hogy én az a fajta ember vagyok, aki hisz abban hogy vannak olyan célok, aminek érdekében érdemes megmenni: de mondom ezt úgy is, mint aki megégett már ebben, és tudom, hogy ha kikészíted magadat, azzal a saját munkád célját is alá tudod ásni. Márpedig a munka nemességét az eredménye adja, és közös érdekünk lehetne, hogy el tudjunk menni pihenni.)

Ilyen hosszú intro után a legegyszerűbb, ha bele is vágok, de előbb kell egy felszínes bevezetés a marketingbe – mert abból bontható ki a politikai logika eltérése.

Marketing vs. Politika

A marketing az a szaktudomány, ami azzal foglalkozik, hogy fogyasztási cikkeket sózzon rá emberekre – ezt mindenki tudja. Ennek érdekében a marketinges előbb megnézi, hogy mire jó az adott termék, de ezzel annyira nem feltétlen foglalkozik (vagy hát terméke válogatja). Inkább kikutatja, hogy kinek lehet ez jó, minél alaposabban: megvizsgálja a célcsoportokat részletesen, hogy milyen az életük, mik a vágyaik, mi a magukról alkotott képük, és a terméket valahogy ebbe a kavalkádba próbálja pozícionálni. A sikeres marketing termék általi vágybeteljesítés, és ezen okból nagyban támaszkodik arra, hogy az emberek milyen történeteket szeretnének hallani magukról, majd azt meséli el nekik. Megfigyelhető, hogy egymással versengő termékek nagyjából ugyanazokat a történeteket mesélik el a reklámjaikon keresztül, legfeljebb kicsit csavarnak csak rajta – jellemzően valami láthatatlan fogyasztói különbségek alapján.

A sikeres marketinget abban mérjük, hogy fogy a termék, és hogy nagyjából azok fogyasztják, akiket elképzeltünk. Útközben persze egy sor új fogyasztói réteg fedi fel magát, akikre újabb és újabb történeteket lehet tekerni: a marketing egy olyan szakma, ami folyamatosan tanul (jobb esetben).

A politikai logika ettől eltér, mert a végcélja nem egy termék eladása, hanem a fennálló viszonyok megváltoztatása. Ennek érdekében nem egy terméket akar eladni, hanem egy adott, akár bonyolult kérdésről való közgondolkodást akar megváltoztatni. Ha úgy tetszik, hackeli a rendszert, mert átrendezi a közvéleményt annak érdekében, hogy egy adott törvény vagy szabály megszülessen vagy megszűnjön. A klasszikus modellben ezt úgy tudja elérni, hogy a regnáló politikusokat kívülről kényszeríti, hiszen ha nem a jó oldalra kerülnek egy olyan kérdésben, amiben az aktivista-logika felülírja a közvéleményt, akkor buknak a választáson.

Ennek érdekében szintén gondolkodik célközönségben, de nem úgy, mint egy marketinges: a politika az akciók világa, amiben minden beavatkozás átrendezi a terepet, ideális esetben a politikai szervezőnek megfelelő módon. A kommunikáció az akcióknak van alárendelve, és egy kampány célja egy adott mező átrendezése.

Leegyszerűsítve ezt a mezőt a következő ábrával szokták illusztrálni, amit támogatók és ellenzők spektrumának hívnak:

Az amcsi “resistance” oldaláról

A politikai logika játékszabályai szerint minden lépésünk változást fog okozni ebben a felosztásban – lök egyet erre, vagy lök egyet arra. A klasszikus logika szerint akkor győzünk, ha a mi oldalunkon többen vannak, mint amott: ezért a politikai logika ugyanúgy számol célközönséggel (és célközönségre szabott üzenetekkel), de ezeket ebbe a modellbe zsúfolja bele.

Természetesen a marketing is dolgozik valamennyire ezzel a modellel, de nem számol ellenzékkel. Számol korai fogyasztókkal és véleményvezérekkel, akik a termék bajnokai lehetnek, de egészen mostanáig az volt a mantrája, hogy lehetőleg a legkevésbé legyen megosztó, mert ezt diktálja az érdeke.

Ezzel szemben a politikai logika szerint megéri nagyon korán megosztónak lenni, mert ha mindig az a nyerő mozdulat, ami felénk terel embereket, akkor az ábra alapján megéri középre vágni az éket kezdésnek, mert tisztázza legalább a fényviszonyokat.

Amit a kortárs kultúrharcnak érzékelünk, az valójában ez a furcsa fázisváltás, ahol a marketingesek és a politika összenőttek, ezért egymás témáira másznak rá. A woke kapitalizmus megtanult politikai eszközöket használni, a politika pedig profi lett marketingben. A kettő közötti konszenzus az, hogy a semlegeseket lökjék minél távolabb a harctérről (mert hagyományosan ők a legnagyobb halmaz, és akiket a legnehezebb-legdrágább meggyőzni). Amit te meg én polarizációnak érzékelünk, az két eltérő felfogás és végcél találkozása a boncasztalon.

A továbbiakban a politikai logikára fókuszálok, mert a marketing egy külön cikket érdemelne. Mindenesetre szerintem ez a fajta logikai felosztás helyes, de pár magyar példán keresztül illusztrálható, hogy miért lett mára hiányos.

A klasszikusokat el kell engedni. (Saul Alinsky – Fent és Lent)

Az első az, hogy a média identitásformáló szerepét valamint tájékoztatási képességét egyszerre becsüli túl és alul. Amikor ez az elmélet született, akkor éppen bevezették a háztartásokba a TV-t, amihez képest a mi social media valóságunk már konkrétan más bolygónak számít. Igaz persze, hogy Magyarországon az a téma, amit bemondanak az RTL híradóban, de ez ahhoz vezetett, hogy a kampánytervezésnél már eleve az RTL híradó célközönsége a fontos, noha odáig eljutni a nehezebb úton kell – konfliktusok bevállalásával. Ha az esti híradót vesszük kezdésnek, azzal pont a konfliktussal bevonható passzív-aktív támogatókat akarjuk átugorni, akik ahhoz lennének kritikusak, hogy a semlegest jó arányban felosszuk.

Ennek ékes példái a magyar “pszeudomozgalmak” az elmúlt tíz évből, amikor a NER reformtörekvései olyan embereket érintettek hátrányosan, akiknek nem volt úgymond ebben az értelemben politikai tudatuk: cserébe a legkisebb ellenállásra is lecsapott a média (sőt, sok esetben maga tekerte fel rá a hangerőt), ami egyfajta hamis illúziót terített szét, hogy ezt így kell csinálni, így kell beszélni. A kimenetel minden esetben kudarc volt, amit Éber Márk még annó osztályvakságként definiált. Az egyetlen kivételt a netadós tüntetés adja a példatárban, ami viszont már a bejelentés pillanatában volt tarthatatlan, de azóta is konokul él a mítosz, hogy a sikeres népi spontán ellenállás mintapéldája, dacára annak, hogy egy nagyon profin megszervezett kampány volt, irgalmatlan médiahátszéllel.

Az inverze ennek az, amit a szakszervezeti mozgalmároktól hallani, hogy mennyire nehéz konkrét anyagi ügyekben mozgósítani az embereket még akkor is, amikor a sima kampányszervezés tervei szerint kijönne a matek, és nagyjából újra meg kell tanítani járni az embereket: ezek a harcok a ’18-as rabszolgatüntetésig nem nagyon kaptak pozitív médiavisszhangot, így nagyjából általános lett az a közönyös állapot, amiben az adott ember nem mozdul, csak akkor, ha már lát másokat is mozogni. Ez egyfajta ördöglakat, ami szervezőként frusztráló, hisz a médianyilvános, hősies és hiábavaló küzdelmek látványához szokott emberek egyszerűen nem hiszik el, hogy a maguk kis mocorgása eredményt érhet el. Tulajdonképpen a már meglévő, látványos ellenállás hiányát a többiek passzivitásaként fogják fel, és előállhat olyan helyzet, hogy egy csoport többségében már oda lépne, de az egyéneket blokkolja az a hamis gondolat, hogy “hát a többiek biztos nem” – egyedül pedig senki nem olyan hülye, hogy a semmibe vesse magát.

Ezzel pedig elérkeztünk az alapvető önellentmondáshoz, miszerint az alapmodell nem számolt azzal, hogy a többi “szeletről” alkotott véleményünket előre legyártja nekünk a média, más eszközünk pedig nem nagyon van az ellenőrzésre (tömegszervezetek hiányában). Közvéleménykutatások, cikkek, vélemények és kommentek százai vagy ezrei sugároznak nekünk hamis képet arról, hogy a körülöttünk lévő emberek mit gondolnak és milyenek, sőt, ha a “körülüttünk” lévő valós emberiséggel dolgozunk és beszélgetünk, fáradtságos munka átvágni a média által termelt közhelyek bózótját, mire odáig jutunk, hogy az őszinte véleményüket megosszák.

A modern médiakörülmények az alapábránkat összekuszálták kulturális tekintetben, és látszólag úgy rendezték át, hogy abból nem következhet értelmes politikai cselekvés, mert megbicsaklik az apró ellentétek buktatóin.

Ami azonban a nagyobb baj, hogy Alinsky után a képletből kimarad egy fontos dolog, ami még a klasszikus munkásmozgalmi logikában működött: az osztályhelyzet és az osztályérdek.

Az elmélet találkozása a valósággal

Tudom, ódivatú kifejezés, de tudom példával illusztrálni ezt a tragédiát, mert részt vettem az Airbnb korlátozási kampányban, mint aktivista.

Ez egy klasszikus, baloldali-morális értelemben vett kampány volt, ami több szervezet logóját rakta ki a standjára, és a szegények érdekében érvelt (ami az elképzelt középre célzó kommunikációs trükk: kiválóan működik az adomángyűjtő kampányok esetén). Már a helyszínválasztásoknál kicsit recsegett-ropogott, mert a Blahán pl. rengeteg támogató jött oda, egy SZFE tüntetésen viszont majdnem nulla, mert a drága egyetemet mégis csak lakáskiadásból finanszírozzák a gyereknek.

Ennél azonban sokkal érdekesebb volt az, hogy nagyjából senki nem vágta, hogy mi az az Airbnb, mert a brandet csak a középosztály ismeri: a rövidtávú lakáskiadás nehezen feldolgozható kifejezés volt. Aláírókat úgy lehetett csábítani, ha egyből a “túl drága a lakhatás” szlogent ismételtük, amire viszont sokkal radikálisabb megoldással jelentkeztek emberek – mint pl. a külföldiek lakásvásárlásainak korlátozása, vagy a lakástulajdon családlétszám alapú stopja. Csavar a történetben, hogy ugyanezen az emberek viszont a “radikális balos” szórólapoktól és szólamoktól idegenkedtek, mert ahhoz már nem adták volna a nevüket, vagy Gyurcsány Ferenc ugrott be róla nekik.

Ez éles kontraszt ahhoz képest, hogy miféle embereket lehet bevonzani azzal, ha az ember deklaráltan lengeti a vörös zászlót meg a radikális üzeneteket, mert kvázi a nyelv- és a jelképhasználat működik egyfajta szelekciós mechanizmusként.

Lényegben a lényeg, hogy egy tetszőleges anarchista facebook csoportban vannak pár százan, akik pár havonta összevesznek, míg a “gecidrága albérletek” típusú hörgőkben meg vannak vagy húszezren. Az ideológia nem kötőszövet többé, hanem egy szortírozó mechanizmus, ami a “normálisokat” a “nem-normálisaktól” elválasztja: a képletet úgy lehetne leírni, hogy ammenyire az anyagi alapú harag ódzkodik az ideológiától, annyira nem tudja megtartóztatni magát az ideológiai alapú csalódottság önmaga kenegetésétől.

Ha pedig a kiinduló-dilemmát nézzük, akkor az utóbbi az, ami megfeszülve akar egy terméket eladni, míg az utóbbi inkább hasonlít valami spontán politikai megnyilvánulásra.

Végszavam nincs, mert ezeken a kérdéseken én is sokat tipródok, papírforma szerinti megoldás nélkül. A modell viszont továbbra is hasznos, csak a helyére kell tennünk. Ha még egy metafórával terhelhetem ezt az írást, akkor az az lenne, hogy olyan, mint egy akvárium: a társadalmi- és osztályviszonyok az üveg, az ideológia meg az identitások pedig a víz, benne az egyének a halak.

Látható hogy miért rezonál az, hogy nagyobb akváriumot vagy homogén halközösséget akarunk, de a probléma gyökere az akvárium maga. De ez már a hal nézőpontja, amit konokul nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni.

Mit tanultam az anarchistáktól?

Kicsit kilóg ez a bejegyzés, dolgozom a hosszabb ciklus lezárásán, de jó apropó a Kropotkin 100 egy kicsit pozitívabb hangvételú cikkre.

Aki régebb óta követi a Jövőkórt (vagy engem) annak nem meglepetés, hogy kb. anarchistának vallom magam, bár ezt nem szoktam hangoztatni, mert ahogy Konok Péter is írta, az ilyen jelzők használata kivált egy felesleges vitát arról, hogy ki használhatja magára ezt a jelzőt.

Mint látjuk, bárki, akárki, legfeljebb lehet róla nyekeregni, de mi sem úszhatjuk meg a mai világ egyik legidegesítőbb jelenségét, miszerint a szavak mögötti tartalmi jelentést elmossa a leghangosabb zaj.

De.

A tartalmi jelentés mögött van egy furcsa, láthatatlan árnyékvilág, egy észjárás és hozzáállás, ami egyfajta magatartásformát ad ki: ezt az együttállást nevezem én anarchizmusnak. Számtalan helyen fellelhető, és aki megtapasztalta már, az kb. megtér. A magyar alternatív és ellenkultúra sok nyomora oda vezethető vissza, hogy ezt a megtérés élményt próbálják emberek valahogy lefordítani kelet-európára.

Mégis kinek jutott volna eszébe, hogy egy omladozó épületbe lehet életet lehelni, ha beterelünk pár művészt meg felrakunk egy sörcsapot?

Ki az az állat aki valami füstös pincében, marcona idegenek között érzi magát biztonságban?

Kik azok az idióták akik a saját szabadidejükben összeszedik a piac feleslegét, és abból főznek a rászorulóknak?

Ki az a barom, aki a haverjaival kimegy nácikkal ordítozni, és ezt az életveszélyes helyzetet bulinak éli meg?

Hát az, aki hisz valamiben, ami az anyagi világon túl van. Pontosabban abban, hogy a jelenlegi anyagi világ az útjában áll valami jobbnak, szebbnek, igazságosabbnak és valóságosabbnak. Ennek a szent igazságnak az érdekében pedig az anarchista képes a saját életét és pillanatnyi érdekeit sutba dobni – ami logikus, mert általában az tér meg anarchistának, aki a létező világ rendjében nem érzi otthon magát, ezért teremt egy másikat, amiben viszont igen.

Az anarchizmussal szemben az a leggyakoribb vád, hogy egy szélsőségesen individualista, sőt, egoista szemlélet, aminek ma már nincs politikai relevanciája – és ebben lehet valami. Az egyén szabadságvágya nem feltétlen összeilleszthető a politikai erőkifejtés munkájával, ezért az anarchizmus a munkásmozgalomnak volt mindig is a kistestvére. Nem egy dicsőséges menet a történelmen keresztül, inkább valami búvópatak, ami néha-néha árként jön elő: ha a hivatalos dolgok menete megakadt, akkor mindig az anarchistáktól lopott vagy sajátított ki ötleteket.

Az anarchizmus a bolondok és a táltosok pártja, pártszervezet nélkül.

Az anarchista legfőbb hittétele az, hogy az ember nem csak képes a jóra, hanem alapvetően jó: a rossz és a gonosz embereket valami külső erő vezeti arra az útra, amin járnak. Ebből logikusan következik, hogy nem a rossz embereket kell felszámolni, hanem a rossz embereket előállító körülményeket – kivéve ha a gonosz életveszélyes fenyegetést jelent, ami esetben kötelesség erővel fellépni. Ez a magyarázata annak, hogy az anarchizmus az elmúlt ötven évben nem jeleskedett annyira az antikapitalista mozgalmakban (kivéve pár nagyobb villanást), de sokkal acélosabb lett az antifasizmusa.

De nem ez a legfőbb ismérve. Nem emiatt a hit miatt lesz valaki anarchista, hiszen ez pusztán hozzáállás kérdése: az átlagember létélménye a szorongás, amely szorongás abból táplálkozik, hogy a többi ember rossz, vagy rosszat akar nekem. Ez az érzés sokaknál korábbi rossz tapasztalatokból táplálkozik, és a legtöbben könnyen fordulnak olyan előítéletekhez, amelyek a szorongásukat legitimálják: legismertebb formája a rasszizmus, legnyíltabb az osztálygyűlölet, újabban a csevegő osztályok között pedig az, hogy hát a legtöbb ember közveszélyesen buta (bezzeg én!).

Az anarchista ezekre csóválja a fejét (hiszen aki embert gyűlöl és nem az embert termelő rendszert, az tévúton jár), majd ökölbe szorítja a kezét – hiszen aki emberektől retteg, az az embereket akarja korlátozni, megfosztva őket nem csak a szabadságuktól, hanem a jóra való képességüktől is.

Az anarchista individualizmus mélyén egyfajta kollektív haszonszemlélet húzódik: hiszen az egyén szabadsága (vagy szabadossága) azon nyugszik, hogy a kollektív képessége a jóra össze tudjon adódni. Ez is logikus: az egyén normától történő kihágásait a kollektív hasznára végzett munkája legitimálja. Nyilván nem kevés vita van ebből, hogy az egyéni bolondériák mikor kezdik aláásni a kollektív képességeit, aminek legismertebb példái a poliamóriába fulladó csoportok, de a lényeg érthető és méltányolható.

Az anarchizmus viszonya a marxizmussal pont ezért mostoha. Amit az anarchizmus méltányol mint jó és helyes, arra alapvetően olyan osztályoknak van módja, akiket a rendszer nem kényszerít rá a mindennapi gonoszságra. Másképp szólva: az anarchizmus etikájának az árát nem mindenki tudja megfizetni, és az anarchizmus ott működik jól, ahol ezt az anyagi különbséget át tudja hidalni. A klasszikus kérdés az az, hogy miért segítenék én egy rasszista csövesen, amire az anarchista koan úgy válaszol, hogy ha segítesz neki, akkor se csöves, se rasszista nem lesz.

Ez eddig csavaros logika, ami mélyen őskeresztényi – a legnagyobb anarchista író nem is Kropotkin vagy Bakunyin volt, hanem Tolsztoj. A normális embert a normális életvitelében nem érdekelné, ami szintén logikus: az anarchista hit ugyanis csak akkor működik, ha van elég anarchista kéznél. Ennek hiányában csak egy költséges és öncélú hobbi.

Ezt a problémát úgy tudnám illusztrálni, hogy amikor a kollégáimnak elárulom, hogy a szabadidőmben blogolok vagy rádiózok ilyen témákról, akkor az az első gyanakvó kérdésük, hogy én ebből valami új karriert akarok-e építeni? Hogy azért csinálom-e, hogy ebből megéljek, hogy ez-e a szökőpályám az irodából?

Én pedig ez előtt értetlenül állok. Nem elsősorban azért, mert anarchista vagyok, hanem azért, mert engem így neveltek: apám sokat horgászott, és meglepődtem, hogy a kifogott halat vissza kell dobni. A tevékenység célja nem valami eredmény volt, hanem a tevékenység maga, amit persze nem értettem gyerekként (mert borzalmasan untam), de annál jobban értem felnőttként.

Anarchistára lefordítva ez úgy hangzana, hogy az élet célja: az élet maga.

Egyszerű és félelmetes tézis. Ki az ma, aki élni mer? Aki fittyet hány minden külső mércére vagy követelésre? Nyilván közveszélyes elmebeteg. Cél nélkül élni bűn.

Ez már metafizika, de hát az anarchista hozzáállása a valláshoz is pont ezért problémás. Általában tagadja a kereszténységet, de azért úgy van vele, hogy Jézus Krisztus akkora király volt, hogy ha nem lett volna, akkor ki kéne találni. Anarchistákat már láttam összeveszni fisz-fasz kérdéseken, de ezen soha: a legkiválóbb anarchisták, akiket ismertem, mind kitért zsidók vagy keresztények vagy muzulmánok voltak (vagy volt-alkoholisták, megtért rabok: érted a lényeget.)

Az anarchizmus nem szentírás. Az anarchizmus szentírás.

Mi következik ebből, amitől az anarchizmus mégis megkapó és átható eszmévé, sőt, létélménnyé válik akkor is (sőt, akkor leginkább), ha politikai mozgalomként keserves és kudarcos?

Az, ami az emberiségbe vetett hit eszményét gyakorlattá teszi. Az anarchisták azt mondják magukról, hogy tagadják a hatalmat, a hierarchiát és a kapitalizmust, de ezek üres szavak tettek nélkül.

Ami az anarchistát anarchistává teszi az az, amikor tagadja az idegenséget: hogy egy ismeretlent is képes kebelbarátjaként kezelni. Nem érdekli, hogy honnan jöttél, mi a rangod, hogy kivel vagy jóban vagy rosszban. Az anarchizmus kézzelfogható varázslata az, hogy az ember nem érzi magát idegennek idegenek között: ezt az érzést pedig senki és semmi a világon nem tudja megadni az elidegenített városi létben.

Hogy az anarchizmus a mai formájában igen csak kirekesztő tud lenni, hogy nehezen fogad be új embereket, hogy előítéletes a “túl normálisokkal” szemben, hogy a rendőrségi megfigyelés paranoijájától szenved, az mindegy. Az az adott csoportról és emberekről mond el dolgokat, akik a körülményektől megkeményedtek és talán kicsit cinikusak is lettek: de ők is azért élnek, mert időről időre visszanyúlnak ehhez az alaphoz, hogy idegenek nem léteznek.

Nem így fogják mondani persze. De ez a lényege. A valóságban létező anarchizmus kicsit olyan, mint egy anonim chatszoba: arcod van és beceneved. Mindig is itt voltál. Hogy kerültél ide? Talán égi sugallatra.

Nem az a fokmérője a dolgoknak, hogy az ember mennyire vágja a szentírást. Anarchista onnantól vagy, ha tagadod az idegenséget: ha hozzád is bárki fordulhat bármiért, mert nem remélsz belőle valami hasznot.

A kapcsolat célja a kapcsolat maga. Vagy jó a vége, vagy nem: tök mindegy.

Élünk és élünk, máshogy mint a többiek. Válságban vagyunk mi is, mint mindenki más, de nem véletlen, hogy a szent állataink a patkány meg a macska. Két olyan állat, ami túlélte a történelmet: így vagyunk mi is.

Bármi, de bármi jöhet. Az az eszme, hogy idegenek nem léteznek – az nem megy sehova.

Amíg pedig világ a világ, ha leraksz harminc anarchistát a világ bármely pontján, tök mindegy a hátterük, alapítani fognak egy fonót. Aztán lehet elbasszák, de a szándék a lényeg.

Meg az élet maga.

A politikai autizmus természetrajza

A Jövőkóron direktben nem szoktam (párt)politikával foglalkozni, de az elmúlt egy hónap eseményei a korlátozások folytatásával, az erre adott tiltakozási válaszokkal és mellette a FreeSZFE költözése miatt kialakuló blamával egy fontos téma intő példatáraként jelennek meg.

A politikai autizmus kifejezést nem én találtam ki nagyot mondásból, hanem Csigó Péter 2015-ös Replikában megjelent esszéjéből kölcsönöztem, ez az írás nagyrészt erre, illetve a témával foglalkozó könyvére támaszkodik.

Tehát ha az a kérdésünk, hogy miért ennyire, és miért ennyire kiszámíthatóan hülyék a politikai szereplők, akkor a válasz az, hogy egy népszerűséghajhász-ágyúgolyófutamot nézünk, amiben minden próbálkozás folyamatosan visszafelé sül el.

Pontosan idézve:

[…] a népszerűségi verseny alapelve nem a „közeledés” a néphez, hanem a kölcsönös imitáció, a szereplők önreferenciálissá váló, magába zárkózó spekulatív versenye: irreszponzív politikai autizmus.
A mediatizált politikát uraló népszerűségi verseny egy endogén adaptációs folyamat, amely nem képes kitörni saját bűvös köreiből, és szisztematikusan félreértelmezi a népszerű média-rendszer közönségében zajló közvélemény-formálódási folyamatokat. A mediatizált politikai küzdelem aláássa a demokratikus politika reszponzivitását, hisz arra ösztönzi a szereplőket, hogy más szereplők állítólagosan népszerűnek bizonyult stratégiáit kövessék, ahelyett, hogy az aktuális kontextust és választóközönséget mélyebben megértenék. A „máshol népszerűnek bizonyult” politikák spekulatív imitálása nem közel hozza, hanem elválasztja a politikai szereplőket a választóközönségtől…”

Ez a népszerűségi verseny már közhelyszámba megy, így önmagában kár lenne vele foglalkozni. A kutya ott van elásva, hogy mit gondolnak a politikusok népszerűnek mondjuk egy olyan helyzetben, amikor nincs lemásolható külföldi modell? Közvéleménykutatásokkal mérik vagy a sajtóból – online térből tájékozódnak maguk is. De ennek a versenynek a természete nem egyszerűen abban áll, hogy megtippeljük, melyik lesz a népszerű ötlet – hanem az, hogy melyik a legnépszerűbb álláspont.

Ezt a különbséget így árnyalja Csigó:

“…hasonlíthatnánk a mediatizált politikai versenyt Keynes híres szépségversenyéhez is – ekkor azonban teljesen eltérő következtetésekre jutnánk. A modellben Keynes a tőzsdei folyamatot a ’30-as évek újságaiban zajló fényképes szépségversenyekhez hasonlítja. Ezekben az olvasók szavazhattak a legszebb versenyzőre, és a győztest eltalálók között értékes ajándékokat sorsoltak ki. Keynes azt a kérdést tette fel, hogy mi történik, ha a szavazók – mint a tőzsdén – nem pusztán lelkesedésből szavaznak, hanem az ajándékra utaznak. Kire szavazzon, aki nyerni akar? Nyilván nem elég arra szavazni, akit maga a szavazó a legszebbnek gondol, hisz a közízlés mást hozhat ki győztesnek. A közösség többségi (medián) véleményét kell tehát megbecsülni, de még az sem elég, ha a közízlés szerint legszebb jelöltre szavazunk. Ekkor ugyanis azt feltételeznénk, hogy rajtunk kívül mindenki naiv szavazó és őszinte lelkesedésből szavaz. Ha azonban feltesszük, hogy mindenki más ugyanúgy a nyeremény megszerzésére spekulál, mint mi, akkor nem arra kell szavaznunk, akiről várhatóan a legtöbben gondolják azt, hogy a legszebb, hanem arra, akiről a legtöbben gondolják, hogy a legtöbben rá fognak szavazni. Keynes szerint e „harmadfokú” reflexivitás tovább bonyolítható negyed- és ötödszinten is – és a folyamat teljesen elszakad az eredeti kérdéstől, hogy ki a legszebb jelölt. A mediatizált politika értelmezésem szerint ugyanilyen mechanizmusokat követve szakadt el attól a népszerűmédia-közönségtől”, amelynek az ízlését kiszolgálni igyekszik.”

Ennek a jelenségnek sok példáját láttuk az elmúlt hetek sűrűjében. Először a Momentum dobta be, hogy pénzt kell adni azoknak, akik beoltatják magukat, majd Ujhelyi István jelentette be, hogy a háziorvosoknak kell pénzt adni a beoltott emberek után, a DK közben petíciót gyűjtött a kínai oltások ellen.

Igen ám, de közben kiderült, hogy a vendéglátósoknak beígért bértámogatás csúszik, és a szektor kb. romokban hever – egy nagykanizsai resti elkeseredésében bejelentette, hogy akkor ő kinyitna. Ez még relatív visszhang nélkül maradt – csupán a Mi Hazánk és az Ecsenyi Áron féle mikropárt repült rá (Európában csak a libertáriánus és szélsőjobbos pártok mertek eddig beleállni nyíltan a lezárás-ellenességbe, élükön Nigel Farage-al). Az igazi dili azonban akkor kezdődött, amikor a budapesti hipsterek Bazilikájára, a Központra került lakat.

Ekkor aztán beindult a dilivonat, mert előbb Dúró Dóráék fejezték ki a szolidaritásukat a zsidónegyed közepén található kocsmával, de megéledt a Momentum is a “nyissuk újra Magyarországot – de ésszel” szlogennel. Közben a tönkön lévő vendéglátósok vezetésére bejelentkezett Tibi atya is – valós érdekdévelmi szervezetünk nem lévén, az Indexen üzengetett. Közben lement a katasztrofális “vendéglátós” tüntetés jobbára vendéglátósok és újranyitás nélkül, mivel a kormány drákói szigort vezetett be az utolsó pillanatban a szabálysértőkkel szemben.

(Ez utóbbi különösen azért tragikus, mert azért az elmúlt tíz év után sokan joggal hihették azt, hogy ha elegen felháborodnak, akkor elég lesz egy Facebook-eseményt megrendezni, a tömeg pedig az utcára megy: így lett 20k+ résztvevőből egy alig pár száz fős tüntetés, mert valódi mobilizáló erő ezek mellett a rendezvények mellett nem állt, a sajtó pedig nem állt be mögé, csak utóbb kezdte óvatosan boncolgatni a témát, hogy itt bizony milliók mennek tönkre. Erről a jelenségről korábban itt írtam.)

Bejelentették a korlátozások meghosszabítását, amire válaszul a főváros előállt egy olyan nyitási tervvel, ami a vendéglátósokat támogatja (miközben pl. a közterületi alkoholfogyasztást elviekben ugyanúgy büntetik, tehát az újranyitás azokat érinti, akik megengedhetik maguknak a kocsmázást), és végre az MSZP is előállt a “sörvirsli-oltás” ötlettel, hogy tízezer forintos utalvány járjon azoknak, akik megkapták az oltást, de ezt a bajbajutott vendéglátó-szektorban költhessék el.

Terasznyitások akcióban: a park egyik végében 50 000 Ft-os felárral lehet sörözni (Jókai Tér, Budapest)

Ezalatt persze a kormány belengette, hogy nemzeti konzultációt indítanak a nyitásról – és gyorsan közze is tettek egy közvéleménykutatást, miszerint a magyarok többsége nem nyitna (noha a kérdés az volt, hogy elég szigorúak-e az intézkedések, ami bár hasonló, de nem ugyanaz!), kvázi hűteni a kedélyeket.

Látható, hogy ezekben a lépésekben a vélt népszerű álláspont megragadása a fő hajtóerő, mert pl. annak a megvitatása teljesen elmaradt, hogy a korlátozásoknak van-e értelmük egyáltalán.

Most már elég régóta tartanak a különböző lockdownok világszerte, kell lennie elég rendelkezésre álló adatnak, ami ki tudja mutatni, hogy valóban akadályozták-e a fertőzéseket és a halálozásokat vagy sem, hogy mennyi elkerülhető halált okoztak a gazdasági káron túl ezek az intézkedések. Ez pedig ebben a helyzetben, ahol az intézkedések folytatását kvázi a népakarat függvényévé teszi a kormány egy elég fontos vita lenne, lévén információ hiányában hogyan is hozhatnának felelős döntést az állampolgárok?

Próbáltak róla persze tartani egy parlamenti vitanapot, de azt bojkottálta a Fidesz – ez viszont nem akadályozta volna meg önmagában a sajtó munkatársait abban, hogy ezeket a kérdéseket feltegyék.

De nem tették, mert ők is ugyanúgy részei a népszerűségi csapdának: ha gyakorlatilag minden portálon csak azt olvassuk, amit már egy másik portál megírt, vagy ami már “külföldön népszerű volt”, akkor minek vállalna bárki egy olyan kockázatot, ami talán szembemegy a vélt közvéleménnyel?

Erre az egyre jó a Nézőpont Intézet kutatása, mert hosszútávon megmutatja, hogy a korlátozások szigorúságáról miként változik a közvélemény. Adná magát a stagnáló számot nézni (akik szerint minden úgy jó, ahogy van), de beszédesebb annak a változása, akik szerint túl- vagy akik szerint nem eléggé szigorúak az intézkedések. Látható, hogy minél tovább folytatódik a lockdown, úgy lesznek egyre többen azok, akik ellenzik azokat – mégis, mintha a közvéleményt elviekben tolmácsoló sajtó és a kommentariátus mintha még mindig abban lenne, hogy az intézkedések nem eléggé szigorúak. Erről a problémáról, hogy a sajtó pl. az oltással kapcsolatos véleményeket hogyan lapította egyetlen “oltástagadó” állásponttá Kardos Gábor írt az Indexre, és hamarosan meg is jelent a hír, hogy az általa alapított Balatoni Kör (jelenlegi elnökének magánvállalkozása) micsoda mesés állami támogatásokat kap – ezzel kvázi diszkreditálva őt (és a véleményét).

Az talán a fentiekből belátható, hogy a rendszeres közvéleménykutatásokat kifizetni nem tudó pártok mennyire a sajtóban pörgő témáknak a rabjai – amire a legdurvább példa pár éve volt, amikor Kálmán Olga a Partizán műsorában bemondta, hogy kvázi az ellenzéki pártok agendáját az Egyenes Beszéd diktálta. De a kérdés az az, hogy a sajtó miből veszi azt, hogy mi a népszerű – túl azon, hogy a többi sajtóorgánum mivel foglalkozik?

Nos, erre kaptunk egy közvetett, hajmeresztő választ a Telex interjújából Stumpf Istvánnal. Szó szerint idézem, mert annyira kemény:

A nyilvánosságban is gyakran megjelennek olyan értelmezések, hogy Orbán nem tud internetezni, nem látja igazán, hogy mi történik a világban, csak azt, amit környezete jelentések és kivonatok formájában elé rak. Mi a benyomása erről?

Orbán szerintem genetikailag olyan, hogy nem fog már rászokni a közösségi médiára, és nem fog a Facebookon szörfölni, vagy nem fogja olyan mértékben használni az internetet és a Google-t, mint ahogyan én, hiszen másként szocializálódott.

Ő egyébként valószínűleg azt gondolja, hogy nem akarja magát kiszolgáltatni annak a tematizációs erőnek, ami a közösségi médiából árad, hanem a saját útját akarja járni.

Ehhez tesz fel kérdéseket, ehhez kér tanácsot, ehhez próbálja megtalálni azokat az elemeket és kockákat, amik egy sikeres politikus működéséhez kellenek.

Akkor nem merülhet fel Orbánnál, hogy nem tudja, milyen a közhangulat?

Tölgyessy Péter mondta talán valamelyik előadásában, hogy Orbán Viktor érzett rá leginkább a magyar néplélekre. Ez részben összefügg a szocializációjával, részben meg azzal, hogy mindig igyekszik olyan közegben is lenni, ami nem feltétlenül csak a hatalmi környezetét jelenti. Nem gondolom, hogy álruhában járja az országot, de sok olyan emberrel találkozik, akik elmondják neki a hétköznapi tapasztalataikat.

Ebben nem Stumpf válasza a hajmeresztő, mert egy felelős döntési pozícióban lévő embernek pontosan ennyire távolról kell néznie az online teret – hanem a kérdés mögött megbúvó felvetés, hogy ami az online térben látszik, az egy pontos leképződése lenne a közhangulatnak!

Hogy érthetővé tegyem a problémát: a közvéleménykutatásokkal ugyan jól lehet szelektálni abban, hogy a társadalom különböző rétegeire reprezentatív legyen egy kutatás, de ott fennáll a veszélye, hogy a kérdésekre adott válaszok nem az egyén véleményét tükrözik, hanem a kutatás által támasztott elvárásoknak való megfelelésre reagálnak.

Az online térnél azt látjuk, hogy az emberek mire és milyen témában reagálnak – de csak azokat, akik arra a témára reagálnak, de ezt már aszerint sem tudjuk szűrni, hogy kiket reprezentálnak ezek az emberek, és azt sem tudjuk kontrollálni, hogy nem csak a spontán kommunikációs helyzetnek akarnak-e megfelelni.

Magyarországot illetően a legközelebbi becsléseink a kommentariátusról a Mérték kutatásai a médiafogyasztási szokásokról, amelyekből az látszik, hogy a rendszeresen interneten véleményt nyilvánító, politikát fogyasztó réteg az gazdagabb és sokkal iskolázottabb az átlagpolgárnál. Ezt a korszerű mitológiában úgy értelmezik, hogy aki okos, az internetezik – de sokkal egyszerűbb úgy fogalmazni, hogy a felső-középosztályokon kívül mindenki ki van zárva az online diskurzusból, így az online térre hagyatkozni kvázi annyi, mintha az elit véleményét tekintenénk országosnak.

Márpedig a korlátozások nyilván azokat zavarják a legkevésbé, akik az otthon kényelméből is tudják a jól fizetett munkájukat végezni: viszont náluk is kialakult az a pánikhangulat, amit koronafóbiának neveznek, és ami alapján a szigorúbb lezárások mellett állnak, függetlenül attól hogy azok működnek-e vagy hogy a vírus rájuk nézve mennyire veszélyes ( amerikai kutatások szerint tízszeresen-százszorosan túlbecsülik).

Azt a kérdést már fel sem teszem, hogy vajon a nép honnan szedi a véleményét, és a sajátját mi alapján igazítja ahhoz, hogy mit vél elfogadhatónak vagy népszerűnek egy adott helyzetben vagy kérdésben.

Mindenesetre most úgy tűnik, hogy a különböző szereplők egyfajta fogolydilemmában vannak, és az életünket befolyásoló döntéseket nem-reprezentatív vélemények önkénye vezérli, amit az ágyugolyó-futam csak debil performanszokban tolmácsol.

Hogy erre mi lehet a megoldás, arra egy későbbi posztban kitérek. Addig vigyázzatok magatokra, és olvassátok el Csigó esszéjét.

(Az elején pedig említettem az SZFE-t. A fentiek alapján el tudod hinni, hogy egy kerületi polgármester a népszerűség érdekében felajánl egy épületet egy intézménynek, anélkül, hogy tudná, hogy azt az épületet már egy másik intézménynek odaígérték?)

A vágygép

René Girard francia katolikus történész és filozófus (1923-2015) neve és elméletei nem annyira ismertek itthon, pedig azok számára akik megoldókulcsot keresnének a jelen világ furcsaságait illetően megkerülhetetlennek kéne lennie. Nem csak azért, mert az emberi vágyról és a rivalizálásról alkotott elmélete forradalmi, hanem azért is, mert a Stanford Egyetemen tanított, ahonnan a szilícium völgyi óriásvállalatok vezetői kerültek ki. Ez pedig azt jelenti, hogy a girardi elméletek nem pusztán filozófiai érdekességek az emberi természetről, hanem egyben útmutatóul is szolgáltak azok számára, akik az életünket meghatározó rendszereket kiépítették.

Most nem akarnék egy kimerítő értekezést írni Girard munkásságáról, mert számomra a szemlélete inkább a visszatérő téma, így ez a cikkel a következőkre vállalkozom:

  • Szeretném röviden ismertetni a főbb gondolatait,
  • Megmutatni, hogy ezek miként érvényesülnek a mostani technológiai- és médiatérben,
  • Végezetül pedig a vágyakozást és a mimézist pár jellegzetesen magyar vergődés megmagyarázására felhasználni.

Kölcsönzött vágyak

A girardi gondolat középpontjában az emberi vágy kialakulásának módja áll, és az ebből fakadó konfliktusok. E nézet szerint vágyaink nem belülről  vagy a dolgok értékéből fakadnak, hanem abból, hogy mások mire vágynak. Mimetikus vágyakozásnak nevezi azt a folyamatot, amiben az emberek mások vágyait utánozzák: állítása szerint mindenkinek vannak modelljei, akikre hasonlítani akar, és a vágyak ennek a hasonulásnak úgymond melléktermékei. Ebben a természetes folyamatban a problémák akkor keletkeznek, ha két ember ugyanarra a dologra vágyik, de nem kaphatják meg mindketten: ekkor rivalizálás indul meg közöttük a vágy tárgyáért (legyen az fizikai dolog, egy partner vagy egy pozíció), ami könyörtelenül elfajulhat. Sőt, nem csak a vágyakozás, hanem a rivalizálás is ugyanezt a mimetikus mechanizmust követi, így akár az egész közösséget veszélybe sodorhat egy így elszabaduló konfliktus, még úgy is, hogy közben annak eredeti tárgya feledésbe merül.

Az ilyen konfliktusnak a feloldása Girard szerint az, ha a szembenálló felek találnak egy feláldozható bűnbakot, akiről bár tudják, hogy ártatlan, mégis elhiszik, hogy bűnös – és itt lépnek be a képbe a vallások, amelyek az áldozás és a vágyak szigorú szabályozása mentén próbálják kordában tartani a bármikor elszabadulható mimetikus rivalizálást. (A kereszténység pedig annyiban új, hogy Krisztus kereszthalála leleplezi, hogy a bűnbak mindig ártatlan.)

Ehhez a gondolatmenethez még hozzátartozik egy fontos dolog – miszerint a modelljeinknek nem kell létező, hús-vér embereknek lenniük, lehetnek távoliak és érinthetetlenek, vagy emberfelettiek: ez esetben pedig eleve ki van zárva, hogy rivalizáló helyzetbe kerüljünk. Pontosabban: ha a vágyunkat olyantól kapjuk, akivel az adott vágy beteljesítése nem hoz minket rivalizáló helyzetbe, azt nevezi külső közvetítésnek, míg ahol a vágy tárgya magában hordozza az ölre menő versengést, ott belső közvetítés történik.

Elegáns elmélet, egyenesen a drámák és a szépirodalom világából kiemelve, amit igaznak érezhetünk számtalan emberi szituáció leírására a szerelmi háromszögek kialakulásától a munkahelyi rivalizálásig vagy a családi perpatvarokig.

De hogy jön ez az internethez?

Ha a kortárs internetes médiakörnyezetet megvizsgáljuk és összevetjük a korábbi verziókkal, akkor szembetűnő, hogy mennyivel több mimetikus elemet vagy mimetikus információt tartalmaznak. A mostani applikációkat nem azután kezdjük el használni, hogy átrágtuk magunkat egy nehézkes kézikönyvön, hanem be vagyunk dobva a sűrüjébe, és a működésmódjukat úgy sajátítjuk el, hogy megfigyeljük, máshogy hogyan használják ezeket a funkciókat: miket posztolnak, miket lájkolnak, kiket követnek. Ezt a folyamatot segíti elő a visszajelzések állandó rendszere, amelyek úgy vannak beállítva, hogy ne csak mi lássuk őket, hanem mások is láthassák, hogy mi milyen visszajelzéseket kapunk. Legyen az komment, lájk vagy bármilyen más reakció, az nem egy intim viszony, hanem egy nem definiált – de érezhető – “mindenki/bárki” által érzékelt és látott interakció.

Ez a fajta interaktív kavalkád nem csak egy tanuló algoritmusra van rákötve, ami a háttérben figyeli, hogy minket mi érdekel, és ez alapján ajánl nekünk új dolgokat mondjuk reklámok formájában: ez a rendszer egyben minket is betanít arra, hogy mit posztoljunk, kiket kövessünk és miket kedveljünk. A megnyerő trükkje az, hogy bár ezt a betanítást valójában egy arctalan algoritmus végzi, mégis ismerőseink – barátaink – kollégáink – modelljeink arca mögé bújva teszi, azáltal, hogy az általunk kitett tartalmakat eléjük rakja kiértékelésre. Amire nem reagál senki, az elsüllyed: ami vitát vált ki, az felemelkedik. A social media mindennapi működése és a re-CAPTCHA rendszerek, amelyekkel azt döntik el, hogy emberek vagyunk-e vagy robotok, voltaképp semmiben sem különbözik, talán csak a következményeiben.

Elvégre ha csak egy robot közölné velünk, hogy az ízlésünk szar, azt talán nem vennénk magunkra: ha ugyanezt a jelzést úgy kapjuk meg, hogy a legközelebbi barátaink sem reagálnak, vagy ismerőseink szólnak be, úgy már másképpen hat. Ha csak egy robot jelezné, hogy mennyien rajonganak értünk, azt talán nem vennénk komolyan, de ha ezt a rajongást nevekhez és arcokhoz tudjuk társítani, úgy valóságosabb – és máris ott találjuk magunkat Girard rendszerében, a mimetikus vágyakozás- és rivalizáció hálózatában. 

A nevek- és arcok visszajelzéseit már aszerint fogjuk kiértékelni, hogy ezek az emberek hasonlítanak-e hozzánk, illetve akarunk-e mi hasonlítani rájuk? Ugyanarra vágyunk-e, vagy pedig már konfliktusban állunk egymással?

Mi több: a mostani internet ugyanúgy csak annyit tesz, mint a korábbi, hogy szöveget, képeket vagy hangokat közvetít gyorsan. Ami a leginkább megváltozott az az, hogy most már rendelkezésünkre áll információ arról, hogy az adott képet, hangot vagy szöveget hányan és kik kedvelik vagy követik vagy olvassák. 

Erre persze könnyű rávágni, hogy régen is az alapján kedveltünk meg vagy vágytunk dolgokra, hogy a barátaink, ismerőseink vagy azok, akikre felnézünk miket ajánlottak – de ebben a folyamatban a modell és az ajánlásai tisztán, számszerűsítés nélkül voltak jelen. Útközben tudtuk meg, hogy kik azok, akik még ebben utaztak, és eldönthettük, hogy továbbra is ide akarunk tartozni vagy sem. Az új modell viszont ezt az ajánlási rendszert helyettesíti be a számszerűsítéssel és az arcok hozzárándelésével, aminek olyan kiváló termékei vannak, mint a clickbait, amit sokan osztanak meg, de senki el sem olvas, vagy a zenekarok, akik milliós lejátszást produkálnak de egy klubtermet nem tudnak megtölteni, vagy a bestseller-könyvek, amiket ember ki nem nyitott, csak a polcon kell lenniük.

Ebben a jelenségben persze az a vicces, hogy nem úgy álltak elő, hogy programozók szorgosan lekörmölték Girard elméleteit, majd lefejlesztették őket. Ezek a rendszerek absztrakt szinten rendkívül “buták”, abban az értelemben, hogy pár mérőszám felé hajtják őket, mint pl. “mennyi időt töltenek az appunkkal emberek”. Ennek a leghíresebb kifejezése a Netflix CEO-jának a mondása, miszerint a legnagyobb konkurensük az alvás.

Az összekötés szerintem az, hogy Girard elég jól eltalálta az emberi természetet nagyvonalakban – a nagy techcégek pedig beleszerencsétlenkedték magukat ennek a nagy folyamatnak a kisebb részeibe. Elvégre persze, a kereszténység lényege elvileg a megbocsájtás, de az egyházé mégis az, hogy nézzük, kik járnak templomba és számon tartjuk azt, hogy ki mennyire tartja a szabályokat.

Mindenesetre a Facebook első rendes befektetője az a milliárdos Peter Thiel volt, aki külön szervezetet is alapított Girard gondolatainak alkalmazására. Ő maga is az alapján döntött a befektetés mellett, miután a “like” gomb mimetikus potenciálját felismerte – de nem sovány elméletekkel akarom untatni az olvasót.

De ha a techóriások véletlenül belesétáltak a girardi igazságba, akkor könnyen lehet, hogy annak az árnyoldalait is elszabadították.

Mert a reklámipar az elmúlt évszázadban elég sokat fejlődött, ami alatt maga mögött hagyta azt az egyszerű képletet, hogy szimplán egy termékről megpróbálja bebizonyítani, hogy jobb, olcsóbb vagy megbízhatóbb, mint a konkurensek, odáig, hogy jóformán egy mai reklám a terméket szinte nem is tartalmazza – csupán csak a fogyasztó elé vetít egy modellt, filmben, reklámban vagy influencer formájában, akinek a teljessége a termék megszerzésén keresztül átélhető. Ezt sem kell számokkal bebizonyítani, elég rámutatni arra, hogy az elvileg végtelen piaci kínálat palettája mennyire kiszámítható módon termel “egyéniségeket”, amiben emberek ruházatából megtippelhető a kedvenc zenekaruk vagy a filmjük, vagy hogy akárhová is megyünk láthatólag ugyanazokat az embereket találjuk más kombinációkban, de nem egy túl nagy skálán mozogva. 

Azt persze mindenki nevetségesnek találná, ha azt mondanánk, hogy egy film, egy album vagy egy reklám határozta meg a személyiségét, de amellett a tény mellett nem tudunk elmenni, hogy a filmek, albumok, reklámok és könyvek bizonyos mértékű keresztmetszete nagyon is jól körülír fogyasztói csoportokat, már-már sztereotípiák szintjén: ebben az értelemben a social media csak rendet vágott a mimetikus vágyak kavalkádjában, mérhető és részvételi formába öntve azokat.

Hogy mondjuk a közéleti- vagy politikai kérdéseink ez után végtelenül polarizálódnak és redukálódnak arra, hogy egyes csoportokat látszólag csak az tart össze, hogy a másik csoportot vagy a vezetőjét gyűlölik – hát ez nem bug, hanem feature (“nem hiba, tervezett funkció”). Annyiban igazuk van a piaci fundemantelistáknak, hogy emberi igényeket elégítenek ki – csak azt nem teszik hozzá, hogy milyen igényeket, és hogy ennek a kielégülésnek mi az ára. Arról már nem is beszélve, hogy ha szigorúan vesszük Girardot akkor lehetetlen arról beszélni, hogy a piac meglévő vágyakat elégít ki, és sokkal helyesebb arról szót ejteni, hogy a kapitalizmus miként állít elő potenciális vágyakat, amiket aztán egy gyorsan felállított piaccal kielégíthet. Ez elsőre talán egy konzervatív álláspontnak tűnik, mert arról az oldalról szokott így elhangzani, de abban az értelemben humanista, hogy talán nem szeretnénk minden emberi viszonyt piacosítani.

Girard itt és most

Mint talán a fentiekből látható egyáltalán nem az a szándékom, hogy “mindenre ráhúzhatónak” használjam Girard elméletét, még ha ő maga kicsit annak is szánta azt. Mindenesetre van egy olyan “aha” hatása, amit jó észben tartani, és amelyet a jelen médiahelyzet mindenképpen felfokoz.

Nekem ezek az “aha” hatások egyéb megfigyelésekben jelentek meg, amiket ideszórnék zárásképp, a többit meg gondoljátok tovább ti.

Az első a szubkulturális forradalmak kérdése: 1968 után egy sornyi olyan “ifjúsági lázadás” ment végbe, amelyek végső soron valami kb. fogyasztási preferenciák mentén rögzültek.

1968 volt az első olyan lázadás, amit mindenhol átélhettek, ahol a televízió a lázadás pillanatát átadta, mint utánozható formát – még akkor is, ha ezek a lázadások más-más országokban nagyon különbözőek is voltak, de a lázadás látványa és érzése kép- és hangsebességgel terjedt.

A ‘68 után következő “szubkulturális lázadások” az eredeti változó irányokat már elhagyták, de annál inkább tökélesítették a formai elemeket. Mind egy globális hullám részei és részesei voltak, amint volt elég ember a környéken, akik ugyanazt látták- és hallották, és ez alapján hasonlóan cseledtek.

Bár a lázadás iránti vágy ugyanaz maradt, valami megváltozott aközött, ami a ‘68-as kérdés volt, miszerint lehetnek-e az ‘56-os munkástanácsok globálisak, meg aközött, hogy létezhet-e hiteles reggae Angyalföldön.

Elmondhatjuk persze, hogy a metál, a punk vagy a hiphop meg ezek leszármazásai különbözőek, de a mimetikus értelemben ugyanarról van szó: vannak modellek, akiknek a viselkedéseit (és a vágyaikat) lehet utánozni, melyeket a média közvetít (elsősorban az MTV, később pedig az internet, közötte meg a kalózkodás), kialakítanak maguknak valami tereket, és általában egymással harcolnak vagy háborúznak, míg nagyjából mindegyik szépen elsorvad. Ezekben nem az a lényeg, hogy a szubkultúrák magukban jók voltak-e vagy sem, hanem hogy eltalálták a vágyakozás modelljét valami könnyen közvetíthető formában – és mindig úgy alakultak, hogy ami menő volt a TV-ben, annak az ember megtalálhatta a helyi vagányait. Ez adta a színterek lüktetését, és a példa valószínűleg folytatható a végtelenségig.

Ezzel szemben a magyarországi döglődő mozgalmi szféra egy érdekes csapdában találta magát: mindig volt egy helyi élcsapat, aki készségesen le tudta utánozni az aktuális nyugati modelleket, de egyből fennakadt a helyi rögvalóságon, hogy a saját elkötelezett, eleve meglévő hívein kívül sokkal több embert nem tudott már megtéríteni. Ennek egy eklatáns példája az alterglob mozgalom megfeneklése, aminek úgy kellett átemelnie nyugati mozgalmi mintákat, hogy a nyugati “mozgalmi” jelképrendszer a volt keleti-blokk, itt már lejáratott jelkép- és szlogenrendszerét majmolta. Így még ha az aktuális élcsapat meg is találta volna mondjuk a sorminta szerinti helyes megközelítést, mivel ők maguk helyi értéken nem tudtak beilleszkedni az utánzási értékláncba, teljesen megfeneklettek a projektek.

Az avant-garde ami mindig a jövő felé nézett, az a globális társadalomban úgy találta magát, hogy a saját földijeinek háttal állt: olyan mintát próbált utánozni, amit rajta kívül a környéken senki sem értett, se nem látott. Ezt a mintát közvetíteni egy olyan kétfrontos harc lett volna, amit ilyen kiscsoportos vállalkozások soha, sehol nem tudtak megugrani: a think global, act local pedig inkább lett átok, mint bármiféle forradalmi útmutató.

Ezt a fajta öngyarmatosító, önbecsapó mintát még számtalan másik esetben megtaláljuk, pl. hogy a baloldali populizmus nálunk a görögökkel együtt indult, de csak akkor lett téma, amikor a britek vagy az amerikaiak a magukévá tették: de a napi hírek szintjén is könnyű követni, hogy egy olyan probléma, amit nálunk lehet korán érzékelni, egész egyszerűen nem érdekes addig, ameddig az az angol-amerikai sajtóban “nem téma”. 

Ebben szerintem az történik, hogy a magyar “értelmiség” modellje mindig a nyugati, kivételes esetben pedig a nyugaton kívül eső “exotikum” vagy “kuriózum”: így ami nem illik bele ebbe a mintába, azt egész egyszerűen nem látja. Ez pedig minden szintre kihat: pl. a susogós melegítők elítélése teljes volt egész addig, ameddig az orosz “slavsquat” világ nem lett eszétikává téve Nyugaton, ami után a hazai hipsterek már büszkén magukévá tették azt, felfedezve és kiemelve a saját “trash” kultúrájukat – legalább pár szelfi erejéig.

A magyar vergődést talán úgy tudnám definiálni, mint egy elképzelt külső közvetítőtől való függőséget, ami a szűk magyar világot szétfeszíti. Nincs sok példaképünk semmilyen téren itthon, akik vitán felül állnának, ezért nem is használhatunk senkit modelleknek: helyette viszont minden szubkultúra kitermeli a maga elképzelt mediátorait. Ennyiben a baloldal csak szimplán hátrányból indul, mert nagy karaktereit nem tudja ilyen közvetítőnek használni – a jobboldal viszont simán odarakja mondjuk Horthyt (vagy a vezér aktuális megtestesítőjét), és a belső véleménykülönbségeiket elsimítják abban, hogy a másik oldalt kiáltják ki bűnbaknak.

Ugyanezt tovább gondolva: nincsenek olyan művészeink, akiket az elképzelt modelljeink elismernének, ezért könnyebb simán a külföldi mintákat leutánozni, mint a saját talajból építkezni. Az egyetlen kivételes terület talán a reáltudományok, amiben vannak és lehetnek vitán felül álló Nagy Magyar Tudósaink – még ha ők az emigrációban is érték el a sikereiket, sőt, mintha ez az emigráció lenne az elismerés egyetlen útja.

Ebből számomra következik pár keserédes következtetés, amivel majd legfeljebb vitatkoztok:

  • Az ember tényleg tegyen belátása szerint, csak legyen annyi önismerete, hogy számon tartja a vágyait. Azért csinálod, mert valakit le akarsz-e nyomni, vagy azért, mert jobb mintát akarsz mutatni? Ez ebben nem absztrakt erkölcs, hanem egy potenciális tévút. Másrészt: tudni kell észrevenni, hogy ha az ember olyanokkal vitatkozik, akik neki háttal állnak. Az elismerés és a megfelelés, bár hierarchikusnak tűnnek (és sok helyzetben meg pályán azok is!), valójában egyfajta kollektív rituális mágia eredményei. Sok eredmény beszél magáért, de az eredményekről azok beszélnek, akik azokat követik.
  • Girard egyik zárógondolata a mimetikus konfliktushoz az, hogy a kívülálló számára a szembenálló felek szinte megkülönböztethetlennek tűnnek, amint a harc folyamán egymáshoz hasonulnak. Mit mond el ez a magyar világról? Legyen az üzleti, politikai vagy közéleti, mi áll a szívében ezeknek a harcoknak? Nekem egyre inkább az a benyomásom, hogy ez az ország kevés (és egyre kevesebb) olyan állást tud finanszírozni, amit egyszerre övez tisztelet és aránylag kényelmes is elvégezni. Mivel ezek az állások pedig kívánatosak, ezért az értük folyó harc egyre kíméletlenebb – csak éppen évről évre aktualizáljuk őket, mert elég szar lenne bevallani, hogy még 2021-ben is valójában a B-listáról vitatkozunk.

P.S.: ha azt hitted itt majd dolgokat linkelek és nem kell utána keresned magadtól, akkor LOL

Mark Fisher a félperiférián – adalékok a Kapitalista Realizmushoz

Végre-valahára megjelent Mark Fisher 2009-es könyvének magyar fordítása, a Kapitalista Realizmus. Én még nem szereztem be, így a fordítás minőségéről nem tudok (és nem is szeretnék) bármit mondani, mindenesetre nagyon örülök: Fisher írásai nagy hatással vannak mindenkire, aki valaha is olvasta őket, és már mostanra is szép hivatkozási alap lett azok között, akik angolul olvasnak vagy írnak, így a magyar kiadás csak ezt a szép hivatkozási kört bővítheti – és amint az említések, ajánlások listáját nézem, bővíti is.

Mindenesetre bennem van egy olyan félelem, ami tán mások figyelmét elkerülte: hogy a könyv – és általában Fisher munkájának – kontextualizálása nélkül ez is megmarad csak egy “polc-dísznek” hosszabb távon, még ha most fel is nyit egy csomó olyan kérdést, amire a magyar “kritikai” meg elméleti munkák nem voltak képesek. Ennek érdekében szeretnék most pár sort írni: nem egy könyvajánlót, hanem egy cikket azoknak, akik elolvasták a könyvet, és most keresnék a következő lépcsőfokot.

Mert Fisher – legalábbis nekem – nem csak azért fontos, amit a könyvben kimond, hanem azért, mert felnyitja az olvasó szemét, hogy lehet így is gondolkodni, beszélni, vizsgálódni és írni. Magyarországon a kritikai elmélet jobbára bizonyos egyetemi tanszékek kötelező olvasmányai közé van száműzve, garantálva, hogy az emberek 99%-a ne is halljon róla. Nem jobb a helyzet az elviekben “hozzáférhető” elméleti tartalmak tekintetében, amelyek a tudományos absztrakciós nyelvet úgy használják, mintha valaki le akarna adni egy évnyi geometria-tananyagot rajzolás nélkül.

Ember legyen a talpán, aki ebből megérti, a végén pedig még a beavatott olvasó is nehezen tudja eldönteni, hogy ez vajon hanyagság vagy tudatos kibaszás eredménye, hogy a filozófiai tudást megőrizzék valami szűk kör titkának. (A másik oldalon pedig a vélemény-publicisztikák világa áll, ahol magától értetődő módon használnak olyan fogalmakat, amiket illik “fontosnak” tartani, de pontosan definiálni már kevesen tudnának – a nagy sláger ebben a jogállam szokott lenni pl.

Fishernek nagyjából ebből lehetett elege, amikor elindította a k-punk blogot 2005-ben. A Kapitalista Realizmus ennek a blognak a csúcsterméke lett, a nagy részét korábban kiszórta már ingyenesen elérhető bejegyzések formájában, csak kicsit megdolgozta, mire végleges kiadási formába került. Csömöre volt már attól, hogy az akadémiai diskurzusban holt nyelvet kell használni, hogy csak biztonságos terepen szabad mozogni, ezért a töprengéseit odarakta a világ szeme elé, a figyelmét pedig nem ezoterikus szövegek tanulmányozására, hanem a (brit-londoni) mindennapokban tapasztalható jelenségekre fordította. Tette ezt úgy, hogy közben felvonultatta a kritikai elmélet egész eszköztárát, de nem úgy és nem azért, hogy demonstrálja az olvasóval szembeni szellemi fölényét, hanem mintha csak izgatottan mutogatta volna a könyvtára kincseit: ha már betértél, adott valamit, hogy legyen miről beszélgetnetek, ha visszatérnél.

Nem is tehetett mást: soraiból kirí a frusztráció az egyetemi tanítással kapcsolatban, márpedig a tanár lelkéhez hozzá tartozik, hogy a tudását átadja. Ha pedig erre az egyetem ilyen vagy olyan okok miatt nem alkalmas, akkor megtalálja a saját útját – ezért blogolt és ezért írt úgy ahogy írt, mert ez volt az a módszer, amivel a kritikát az olvasó keze távolságába tudta vinni, kívül az intézmények rendjén és falain. Amikor pedig ezzel túlcsordult, akkor fogta magát, és alapított egy könyvkiadót – a zer0 Booksot, ami kiadta a Kapitalista Realizmust – mondván, hogy jöjjenek mások is, és a könyv kalózpéldányait sem üldözte (évek óta elérhető ingyenesen, angolul).

Ha vannak is fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy a Kapitalista Realizmus megállapításai mennyire helytállóak tíz+ év távlatából, azok eltörpülnek amellett, hogy a létrejöttének körülményei Magyarországon még a jövő zenéjét képezik. Nem tudnék olyan (magyar) akadémikust mondani, aki közérthetően hajlandó blogolni, aki pl. olyan, a “köz-” által ismert és felismert jelenségekkel foglalkozna, mint a bürokrácia, a zene vagy a lelki állapotunk, olyan módon, hogy az érdekes is legyen: helyettük beszélő fejek sorakoznak csak. Olyan sincs sok, aki önmaga jogán lenne ismert és olvasott, vagy olyan, aki bátorkodna gründölni egy saját kiadót a haverjaival, mert hinne annyira a nézőpontjában, hogy ahhoz saját kockázatot vállaljon.

Nekem az a tippem, hogy ilyen egyhamar nem is lesz – ismerve az összmagyar posványt – de ettől még a fisheri módszer szolgál pár tanulsággal.

1. Az “erre nincs igény” egy értelmiségi siratóének

Öt-tíz év alatt olyan gyorsan változik a körülöttünk lévő világ, hogy a legtöbben csak “ez van” vállrándításokra vagyunk képesek, miközben tűrjük. Ettől függetlenül marhára szeretnénk rá értelmes magyarázatokat, amiket nem kapunk meg, mert az életünk konkrét jelenségeihez egyáltalán nem szól az úgynevezett “értelmiségi diskurzus”. Egyrészt nyilván azért, mert nem élik a mi világunkat, másrészt azért, mert nem érzik úgy, hogy ki kellene fejteni ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban mélyebb dolgokat, hiszen “megírták már azt 1972-ben”, így a mi hibánk, ha nem vagyunk tisztában ezzel a szakirodalommal.

Ehhez képest Fisher példája azt mutatja, hogy ha az ember a tapasztalt jelenségek mögé vonultatja fel a kritikát, akkor a kritikára is lesz olvasó és igény – még akkor is, ha az első pár tudálékos kommentelő beírja, hogy “én ezt már tudom mióta”. Nem ő az olvasó. Le lehet vezetni a fantázia befulladását Hegelből is, de sokkal egyszerűbb rámutatni, hogy ha egy olyan kortárs popzenakart, mint az Arctic Monkeys (vagy egy tetszőleges magyar altert!) megmutatnánk annak a kornak, amelyet majmol, hogy ez itt a jövő, akkor kiröhögnének: ugyanígy a bürokrácia túlhatalma és a neoliberális munkaszervezés által okozott mentális zavarok hozhatók Foucaultból, de mégis egyszerűbb őket a mindennapi élet tapasztalataiból megmutatni, mert azokat érti az olvasó is.

2. Se felület, se diskurzus

Nagyjából harminc perc fellőni egy blogot az éterbe, és kb. két óra megtanulni azt, hogyan jön rá olvasó – de ebbe már beleértem az olyan fifikás dolgokat is, minthogy e-mailt küldünk, ha friss bejegyzés van, és azt is, hogy több bloggerrel szövetkezünk, hogy kereszt-linkeljük egymást.

Magyarország nagy vétke, hogy nálunk sosem volt “igazi” blogger korszak (nem, a tumblr nem számít), ahol ezeket a dolgokat meg kellett volna tanulni. A magyar blogszféra mindig is az index hátsó kertjében létezett, csak a Facebook elterjedésével jöttek fel olyan megmondó-alakok, akik kvázi önerőből lettek valakik: de a Facebook más műfaj, mint a blogolás. Ennek a korszaknak a “nagy írásai” (ha vannak) nem visszakereshetőek vagy megtalálhatóak, így pedig nehéz rájuk bármi tudást építeni – még ha ki is tudnak rakni pár “beszt of beszólás” könyvet.

3. A tudás lényege nem a vizsga, hanem az átadás

Jacques Ranciére leghíresebb könyve a “Tudatlan tanító”, ami szerintem az autodidaktizmus egyik alapműve (természetesen soha sem jelent meg magyarul). Ennek a műnek a központjában áll Jacotot-mester példája, aki franciaként kell tanítson flamand gyerekeket úgy, hogy ő maga nem beszél flamandul: vesz hát egy könyvet, aminek az egyik oldalán franciául, a másikon pedig flamandul áll ugyanaz a szöveg, a gyerekek pedig a tanév végén folyékonyan köpik franciául a tudást, noha a mesternek csak bátorítania kell őket.

Lefordítva ezt a példát a pedagógia / kritika nyelvére, el tudjuk képzelni a két példát:

a) a magyar kritikai példa

…amelyben feladunk bonyolultabbnál bonyolultabb könyveket, melyeket számon is kérünk, ameddig a vizsgáztatott alany maga is képes ugyanezen tananyagot számonkérni (és ezt a procedúrát olvasókörökkel bővítjük, ami nyilvánvalóan szűkre szabja azok számát, akik ebben a gyakorlatban részt tudnak venni, ha mondjuk munkájuk vagy családjuk van mellette, vagy nem értik ezt a speciális nyelvet)…

b) a Fisher-funkció

…amikor a kritika a könyv egyik lapja, a popkultúra- vagy más kortárs jelenségek pedig a másik, tehát a saját gondolatmenetünk hangossá tételével odaadjuk a kritika eszközeit a diákoknak, akik ezt majd az általuk látottakra is alkalmazni tudják (így ameddig tartják magukat a módszerhez, a procedúra addig bővíthető, ameddig ki nem fogyunk kortárs jelenségekből – vizsgáztatás nem szükséges), a formátum pedig nem kötött, mert lehet az cikk, videó, podcast, röplap, performansz, Facebook-csoport…

A két opció között igazából egy különbség húzódik meg: hogy mennyire bízunk az olvasóban. Már nem abban a tekintetben, hogy magától mire képes, hanem abban, hogy mennyire lesz szüksége ránk a továbbiakban. Én pl. hajlok a B-re, de nekem nincsen olyan karrierem, ami az A opcióból következő hierarchián múlna – de mindemellett azt is gondolom, hogy a kritikai képességnek olyannak kellene lennie, mint mondjuk az úszásnak vagy az áram működésének ismeretének, az az hogy közjó ha minél többen tudják, és nem az olimpiai úszók vagy a villanyszerelők előnye kellene hogy legyen.

Végezetül

Pár évvel ezelőtt egy általam amúgy nagyra tartott ifjú-kritikai fószerrel beszélgettem arról, hogy lassan kijön a Kapitalista Realizmus magyarul. Ő ekkor azt mondta, hogy szerinte mindegy, hiszen aki tudta, az már rég elolvasta, tehát a magyar fordítás és kiadás voltaképpen felesleges. Én ekkor erre köpni-nyelni nem tudtam, noha én is elolvastam jó sokszor a könyvet angolul, de tudtam azt is, hogy angol nyelvű PDF-eket küldözgetni embereknek nem egészen ugyanaz, mintha emberek egy könyvet kézről-kézre adogatnának.

Fisher sikeres értelmezése nem az lesz, ha pár ember a szemét forgatja majd, hogy ő ezt már mióta ismeri, hanem az, ha az általa lerajzolt jelenségeket és a bevezetett fogalmait képesek leszünk a saját, szűkebb valóságunkra alkalmazni, olyan közérthető módon, ahogyan ő tette. Nem lehet megelégedni azzal, hogy késznek vesszük a leírását a “reflexív impotenciáról”, ha ugyanezt a hozzáállást nem ismerjük fel a magyar közönyben: de a depresszió privatizálásának leírása sem hagyhat nyugodni minket egy olyan országban, ami az egyéni szociális problémák és az áldozathibáztatás-stigmatizálás tengelyén rugózik ebben a tekintetben.

Ha ez nem történik meg, akkor a Kapitalista Realizmus nem lesz több, mint dísz a polcon, amivel vagánykodhatunk, hogy egyszer flörtöltünk ám gondolatokkal, de feladtuk, mert nem nekünk való.

Dehogynem. 

Gondolkodni, olvasni, kritizálni – abban az értelemben, ahogy az elméletet mozgatjuk – ugyanis öröm, tán az egyetlen megmaradt örömök egyike ebben a világban, ahol a jövőt kivonták a forgalomból. Mert a kritika az az alap, ahonnét valami újat tudunk lökni – minden más csak mímelés vagy ismétlés, vagy rosszabb, megfelelési kényszer valami elképzeltnek.

Ne félj hát, semmi esetre sem. A tudás fájáról az almát néha le kell rázni, de könnyebb, ha többen vagyunk.